Amikor legjobban szükségem lett volna rá, a nővérem cserbenhagyott – és azóta sem beszélünk

– Kata, kérlek, legalább hallgass végig! – kiáltottam a telefonba, miközben a kezem remegett az idegességtől. A nappali sarkában ültem, a gyerekek halk zsongása a háttérben, de most csak egyetlen hang számított: a nővéremé.

– Nincs miről beszélnünk, Olgi – felelte hűvösen. – Már mindent elmondtál azzal, amit tettél.

A szívem összeszorult. Hányszor próbáltam már elmagyarázni neki, hogy nem akartam rosszat? Hogy amikor anya meghalt, mindketten elveszítettünk valamit, de ő úgy viselkedett, mintha csak őt érte volna veszteség.

Aznap este is újra lejátszódott bennem az a jelenet. A temetés után, amikor mindenki hazament, csak mi ketten maradtunk a konyhában. Kata némán mosogatott, én pedig próbáltam szavakat találni.

– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni… – kezdtem óvatosan.

– Most már mindegy – vágott közbe. – Úgyis mindig csak magadra gondolsz.

Ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört közöttünk. Azóta is visszhangzik bennem minden mondata.

A férjem, Gábor sokszor mondta: „Olgika, nem lehet mindent helyrehozni. Néha el kell engedni.” De hogyan engedhetném el azt, aki egész gyerekkoromban a legjobb barátom volt? Akivel együtt sírtunk és nevettünk, akivel titokban csokit loptunk a spejzből?

A gyerekeim néha kérdezik: „Anya, miért nem jön át Kata néni?” Ilyenkor mindig kitalálok valami kifogást: „Sok a munkája”, vagy „Most messze lakik”. De az igazság az, hogy már nem is tudom, hogyan lehetne újrakezdeni.

Tavaly karácsonykor mégis vettem egy nagy levegőt és írtam neki egy hosszú levelet. Leírtam mindent: a fájdalmamat, a bűntudatomat, azt is, hogy mennyire hiányzik. Napokig vártam választ. Semmi. Csak egy rövid üzenet jött: „Köszönöm. De most nem tudok erről beszélni.”

A család többi tagja is próbált közvetíteni. Anyai nagynénénk, Marika néni egyszer felhívott:

– Olgi, beszéltem Katával. Azt mondja, még mindig haragszik rád. De szerintem csak fél újra megsérülni.

– De hát mit tehetnék még? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Néha az idő sem gyógyít be minden sebet – sóhajtott Marika néni.

Aztán jött az a bizonyos hétvége. Gáborral és a gyerekekkel úgy döntöttünk, hogy meglepjük Katát. Felhívtam őt:

– Szia Kata! Gondoltuk, átugranánk hozzátok hétvégén. Jó lenne együtt lenni…

A válasza jéghideg volt:

– Nem jöhettek.

– Miért? – kérdeztem döbbenten.

– Pontosan úgy értem, ahogy mondtam – felelte szárazon.

– Haragszol rám? Nem értem…

– Komolyan nem érted? – hallottam a hangjában azt a régi dacos keserűséget. – Amikor szükségem lett volna rád… te sehol sem voltál. Most meg hirtelen fontos vagyok?

– Kata… én is szenvedtem! Annyira elveszett voltam anya halála után…

– Mindig csak magadról beszélsz! – csattant fel. – Tudod mit? Inkább ne hívj többet!

A vonal megszakadt. Ott ültem némán, könnyekkel küszködve. Gábor odajött hozzám és átölelt.

– Talán idővel megenyhül – mondta halkan.

De hónapok teltek el, és semmi sem változott. A húgommal, Zsuzsival próbáltuk megfejteni Kata dühét.

– Szerintem nem csak anya halála miatt haragszik – mondta Zsuzsi egy este. – Emlékszel arra a régi vitára az örökség miatt?

– De hát ott is csak félreértés volt! Én nem akartam többet…

– Lehet, de ő ezt másképp élte meg.

Azóta is minden ünnepen hiányzik Kata. A családi fotókon mindig van egy üres hely az asztalnál. Néha azt álmodom, hogy újra együtt nevetünk, mint régen.

Most itt ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent megtettem? Vagy csak magamat mentegetem? Lehet még visszaút egy ilyen mély törés után?

Mit gondoltok ti? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?