„Az én lányom nem megy a Balatonra, de a pénzt akkor is adjam?” – Egy anya végre kimondja: elég volt!

– Magda, hozzad már azt a húslevest, ne ácsorogj ott, mint egy szobor! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. A lányom, Lili, csendben rajzolt az asztal sarkánál, mintha ő is érezné a feszültséget.

A bátyám, Gábor, épp akkor lépett be az ajtón a fiával, Marciékkal. Anyám arca felderült, mintha csak most kezdődött volna igazán a vasárnap. – Na végre, hogy itt vagytok! – mondta, és máris elővette a hűtőből a kedvenc süteményüket. Lili rám nézett nagy szemekkel, és halkan megkérdezte:

– Anya, nekem is lesz süti?

– Persze, kicsim – suttogtam vissza, de tudtam, hogy anyám csak Marcinak sütött. Mindig így volt. Marci kapott új biciklit, Lili meg örült, ha egy régi könyvet örökölt tőle. És most is: anyám már mesélte Gábornak, hogy mennyire várja, hogy Marci menjen vele a Balatonra nyáron. Lili neve fel sem merült.

– És Lili? – kérdeztem halkan.

Anyám csak legyintett. – Lili még kicsi ehhez. Meg hát… Gáborék is annyit dolgoznak, hadd legyen egy kis örömük.

A gyomrom összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hogy Gáborék mennyit dolgoznak, hogy Marcinak minden jár. Mintha én nem dolgoznék napi tizenkét órát egy könyvelőirodában, csak azért, hogy Lilinek mindent megadhassak. De nekem sosem jár semmi.

Aztán anyám odafordult hozzám:

– Magda, majd átutalod azt a pénzt a Balatonra? Tudod, Marci szállására. Gáborék most nem tudják kifizetni előre.

Először azt hittem, rosszul hallok. – De anya… Lili nem is megy a Balatonra. Miért én fizessek?

Anyám arca megkeményedett. – Mert te mindig segítesz. Meg hát… Gáborék most nehezebb helyzetben vannak.

Ekkor valami eltört bennem. Felálltam az asztaltól, és remegő hangon mondtam:

– Elég volt! Mindig csak Gáborék! Mindig csak Marci! Lili mintha nem is létezne ebben a családban!

Csend lett. Gábor zavartan nézett rám, anyám arca vörös lett.

– Ne beszélj így velem a saját házamban! – sziszegte anyám.

– Akkor legalább egyszer hallgass meg! – kiáltottam vissza. – Lili sosem kap semmit tőled. Nem hívod el magadhoz külön, nem veszel neki ajándékot csak úgy. Ha valami plusz pénz kell, mindig tőlem kéred, de az én lányomnak sosem jár semmi! Miért? Csak mert én vagyok az egyedülálló anya? Mert nekem nincs férjem?

Anyám csak nézett rám dühösen. – Nem erről van szó…

– De igen! Pont erről van szó! – folytattam sírva. – Évek óta próbálok megfelelni neked. Mindig azt mondod: „segítsd a testvéredet”. De ki segít nekem? Ki segít Lilinek?

Gábor ekkor megszólalt:

– Magda, ne csinálj jelenetet… Anyu csak jót akar.

– Jót? Kinek? Neked? Marcinak? És mi van velünk?

Lili ekkor odajött hozzám és átölelt. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Anya, menjünk haza – suttogta.

Felvettem a kabátomat és Lilit is felöltöztettem. Anyám utánam szólt:

– Ha most elmész, ne várd el, hogy legközelebb segítsek!

Megálltam az ajtóban és visszanéztem rá.

– Nem várok már semmit tőled – mondtam halkan.

Az utcán hideg szél fújt. Lili keze az enyémben meleg volt és biztonságot adott. Hazafelé menet csendben mentünk egymás mellett. Otthon leültünk a kanapéra.

– Anya… miért nem szeret minket nagyi? – kérdezte Lili halkan.

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit bírtam kinyögni:

– Néha az emberek nem látják azt, ami igazán fontos.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg jól tettem? Lehet másképp élni egy családban, ahol mindig van „kedvenc”? Miért olyan nehéz kimondani: elég volt?

Talán most végre elkezdhetek magunkért élni. De vajon lesz valaha igazság ebben a családban? Ti mit tennétek a helyemben?