Öt évig én tartottam el a férjemet – ma először kértem tőle segítséget. Vajon vége a szerelmünknek?

– Laci, beszélnünk kell – mondtam halkan, miközben az asztalra tettem a vacsorát. A gulyás illata betöltötte a kis panelkonyhánkat, de a gyomrom görcsben volt. Laci felnézett a telefonjából, és csak annyit kérdezett: – Mi van, Zsuzsi?

Öt éve vagyunk házasok. Öt éve én tartom el mindkettőnket. Amikor Laci elvesztette az állását a gyárban, azt mondtam neki, ne aggódjon, majd én megoldom. Akkor még hittem abban, hogy csak átmeneti lesz. De az évek teltek, Laci egyre inkább beletörődött abba, hogy otthon van, és én dolgozom két műszakban az üzemben. Aztán még hétvégén is vállaltam takarítást, hogy ki tudjuk fizetni a rezsit és a hiteleket.

Ma viszont minden megváltozott. A főnököm közölte, hogy leépítés lesz, és én is rajta vagyok a listán. Hazafelé azon gondolkodtam, hogyan mondjam el ezt Lacinak. Hogy most nekem van szükségem rá. Hogy most ő legyen az erős.

– Laci, baj van – kezdtem újra, miközben próbáltam nem sírni. – Ma kirúgtak az üzemből. Nem tudom, mi lesz velünk…

Laci letette a villát, és hosszú másodpercekig csak nézett rám. Aztán halkan megszólalt:
– És most mit vársz tőlem? Hogy én oldjam meg?

A szívem összeszorult. Nem ezt akartam hallani. Csak annyit szerettem volna, hogy átöleljen, vagy legalább azt mondja: „Ne aggódj, Zsuzsi, együtt megoldjuk.” Ehelyett csak vádolón nézett rám.

– Laci… öt éve mindent én csinálok. Most először kérem tőled, hogy segíts. Hogy keress valami munkát… akármit! – hangom remegett.

– Tudod jól, hogy nincs munka sehol! – vágott vissza ingerülten. – Mit gondolsz, miért nem dolgozom? Nem azért, mert lusta vagyok!

– De legalább próbáld meg! – kiáltottam rá kétségbeesetten. – Én már nem bírom tovább egyedül!

Csend lett. A szomszéd lakásból áthallatszott a tévé zaja. Laci felállt, és kiment az erkélyre cigizni. Én ott maradtam az asztalnál, és néztem a kihűlő gulyást.

Aznap este nem beszéltünk többet egymással. Az ágy két szélén feküdtünk, háttal egymásnak. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy sírok. Halkan, hogy ne hallja.

Másnap reggel Laci szó nélkül elment otthonról. Nem tudtam, hová megy – talán munkát keresni? Vagy csak menekül előlem? Egész nap vártam haza, de csak este jött vissza. Fáradtnak tűnt.

– Voltam pár helyen – mondta halkan. – De mindenhol azt mondták, hogy túl öreg vagyok… vagy hogy nincs szükségük új emberre.

– Köszönöm, hogy próbáltad – suttogtam.

De valami eltört bennem. Rájöttem, hogy öt év alatt nemcsak a pénz fogyott el közöttünk, hanem a bizalom is. Mindig azt hittem, hogy ha baj lesz, összetartunk majd. De most úgy éreztem magam, mint egyedülálló anya – csak gyerek helyett egy felnőtt férfit nevelek.

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk. Laci egyre ingerültebb lett, én pedig egyre fáradtabb. Egy este anyám hívott fel:

– Zsuzsi, gyere haza pár napra! Pihenj egy kicsit nálunk.

Először nemet akartam mondani, de végül beadtam a derekam. Hazamentem Szolnokra, ahol anyám és apám ölelése újra erőt adott. Ott sírtam ki magam igazán.

– Miért nem hagyod ott Lacit? – kérdezte anyám óvatosan.

– Mert szeretem… vagyis… szerettem – suttogtam.

Anyám csak megsimogatta a hajam.

Amikor visszamentem Pestre, Laci nem volt otthon. Egy cetli várt az asztalon: „Elmentem vidékre munkát keresni. Ne várj!”

Nem tudtam sírjak-e vagy örüljek. Napokig nem jelentkezett. Végül egy este felhívott:

– Találtam valamit egy építkezésen Gyöngyösön. Nem sok pénz, de legalább valami.

Megkönnyebbültem… de már nem tudtam örülni igazán. Valami végleg megváltozott bennünk.

Most itt ülök a konyhában egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy kapcsolat? Hogy ha minden terhet az egyik visel éveken át, akkor egyszer csak elfogy minden érzés? Vagy lehet még újrakezdeni ott, ahol már csak fáradtság és csalódás maradt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy jobb lenne végleg elengedni egymást?