Te anyósom ajánlata: Egy lakásért mindent?
– Ha tényleg szereted a fiamat, akkor ez nem lehet akadály – mondta Margit néni, miközben a leveseskanalat letette az asztalra. A kanál hangosan koppant, mintha csak pontot tett volna egy mondat végére. Ott ültem a férjem, Gábor mellett, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.
– Miről beszélsz, anya? – kérdezte Gábor, de a hangjában már ott bujkált az idegesség.
– Arról, hogy itt az idő. Nekem már nehéz a harmadikon, ti meg úgyis kinőttétek ezt a kis lakást. Cseréljünk! De csak akkor, ha Anna átírja rám az ő lakását. Biztonság kell nekem öreg napjaimra – nézett rám Margit néni, szemeiben valami hideg csillogással.
A levegő megfagyott. A kanál koppanása még mindig visszhangzott a fejemben. Az én lakásom volt mindenem: apám hagyta rám, mikor meghalt. Ott nőttem fel, ott sírtam ki magam először, amikor Gáborral összevesztünk. És most azt várják tőlem, hogy csak úgy lemondjak róla?
– Ez nem ilyen egyszerű – suttogtam.
Margit néni felnevetett. – Dehogynem! Egy család vagyunk, vagy nem? Vagy talán nem bízol bennem?
Gábor rám nézett. – Anna… beszéljük meg ezt kettesben.
Aznap este órákig vitatkoztunk. Gábor próbált nyugtatni: „Anyám csak fél, hogy egyedül marad. Ha átírod rá a lakást, legalább biztonságban érzi magát.” De én csak azt éreztem, hogy mindent elveszítek.
Másnap Margit néni már a szomszédoknak is mesélte, hogy hamarosan költözik. A pletyka gyorsabban terjedt, mint a tavaszi influenza. A munkahelyemen is kérdezgették: „Igaz, hogy eladod a lakásod?”
Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.
– Anna, miért csinálsz ebből ekkora ügyet? Anyámnak tényleg szüksége van ránk. Nem tudod elképzelni, mennyire fél.
– És én? Én nem számítok? Az én érzéseim nem fontosak?
– Dehogynem! Csak… próbálj megérteni minket is.
A „minket” szó szíven ütött. Mintha én kívülálló lennék a saját házasságomban.
Egy héttel később Margit néni váratlanul beállított hozzánk egy ügyvéddel.
– Itt van minden papír. Csak alá kell írni – mondta mosolyogva.
A kezem remegett. Az ügyvéd rám nézett: – Biztos benne?
Nem tudtam megszólalni. Gábor is csak némán állt mellettem.
Aznap éjjel nem aludtam. Felidéztem apám szavait: „Soha ne add oda azt, amiért megdolgoztál.” De mi van, ha ezzel elveszítem Gábort? Mi van, ha örökre megbánom?
Másnap reggel Margit néni már ott várt a lépcsőházban.
– Na? Meggondoltad magad?
– Még gondolkodom – feleltem halkan.
– Nincs időd gondolkodni! Ha nem írod alá, akkor…
– Akkor mi lesz? – kérdeztem vissza remegő hangon.
– Akkor ne számíts rám semmiben! És Gábort is elveszítheted!
Ez volt az utolsó csepp. Aznap este Gábornak mindent elmondtam: mennyire félek attól, hogy elveszítem önmagam; hogy apám emléke fontosabb nekem bármilyen lakáscserénél; hogy nem akarok egy olyan család része lenni, ahol zsarolással érnek el mindent.
Gábor először dühös lett. Aztán sírtunk mindketten. Végül azt mondta:
– Nem akarom, hogy így éljünk. Megbeszélem anyámmal.
Másnap Margit néni dühösen távozott tőlünk. „Soha nem bocsátom meg!” – kiabálta az ajtóból.
Hetekig tartott, mire újra beszéltünk vele. A család kettészakadt: voltak, akik engem hibáztattak, mások szerint végre valaki kiállt magáért Margit nénivel szemben.
De én először éreztem azt, hogy igazán önmagam vagyok. Hogy nem adtam oda azt, ami az enyém – sem egy lakást, sem az önbecsülésemet.
Most itt ülök az ablakban, nézem a várost és azon gondolkodom: Vajon tényleg önzés kiállni magunkért? Vagy ez az egyetlen út ahhoz, hogy boldogok legyünk?