Az oltár mögött: Mária története Győrből

– József, hol voltál már megint ilyen sokáig? – kérdeztem, miközben a vacsora kihűlt az asztalon. A hangom remegett, de próbáltam nyugodtnak tűnni. Ő csak levette a kabátját, és a cipőjét gondosan a szekrény mellé tette, ahogy mindig is tette, mintha minden rendben lenne.

– A templomban voltam, Mária. Tudod jól, hogy mostanában mennyire fontos nekem az ima – felelte halkan, de a tekintete elkerülte az enyémet.

Győr egyik csendes utcájában laktunk, ahol mindenki ismer mindenkit. Az emberek gyakran összesúgtak a hátam mögött: „Milyen szerencsés Mária, hogy ilyen vallásos férje van!” De én egyre inkább éreztem, hogy valami nincs rendben. József sosem volt ennyire buzgó hívő. Az utóbbi hónapokban viszont minden nap eltűnt estefelé, és csak későn ért haza. Azt mondta, imádkozik, de a szeme alatt sötét karikák jelentek meg, és egyre zárkózottabb lett.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel a levest, odalépett hozzám a lányom, Zsófi.

– Anya, apa tényleg mindig a templomban van? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Nem akartam hazudni neki, de magam sem tudtam az igazat. Csak megsimogattam a haját.

– Igen, kicsim. Legalábbis ezt mondja.

De aznap éjjel nem tudtam aludni. József mellettem feküdt az ágyban, de mintha kilométerek választanának el minket egymástól. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak imádkozni jár? Vagy valami más van a háttérben?

Egy héttel később elhatároztam, hogy utánajárok. Munka után nem mentem haza egyből, hanem elindultam a Szent Imre templom felé. Az ajtó nyitva volt, bent néhány idős asszony mormolta a rózsafüzért. Józsefet azonban sehol sem láttam. Vártam egy órát a padban ülve, de nem jött.

Hazafelé menet összefutottam Katalinnal, a szomszédasszonnyal.

– Mária, minden rendben nálatok? Olyan sápadtnak tűnsz – kérdezte aggódva.

– Csak fáradt vagyok – hazudtam automatikusan.

De belül fortyogott bennem a kétségbeesés. Miért hazudik nekem József? Miért nem mondja el az igazat?

Másnap este újra eltűnt. Ezúttal követtem őt. Láttam, ahogy befordul a templom sarkánál egy kis mellékutcába. Ott állt egy régi ház előtt, amelyről azt hittem, már rég lakatlan. József bekopogott az ajtón, és egy fiatal nő nyitott neki ajtót. A nevét is ismertem: Eszter. A plébános unokahúga volt, aki nemrég költözött vissza Győrbe.

A föld mintha kicsúszott volna a lábam alól. Ott álltam a sötétben, és néztem, ahogy József eltűnik Eszter lakásában. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott mozdulatlanul. Csak azt tudtam: minden megváltozott.

Hazamentem. Zsófi már aludt. Leültem az asztalhoz és sírtam. Olyan csendesen zokogtam, hogy még a falióra ketyegése is hangosabbnak tűnt.

Másnap reggel József úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Megpróbáltam szavakat találni.

– József… beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon.

– Most sietek munkába – vágott közbe gyorsan.

– Ne menj el! Tudom, hogy nem a templomba jársz! Láttalak tegnap este Eszternél! – kiáltottam rá.

Megállt az ajtóban. Egy pillanatig csak nézett rám döbbenten, aztán lehajtotta a fejét.

– Sajnálom… nem akartalak bántani – mondta halkan.

– Akkor miért tetted? Miért hazudtál nekem hónapokon át? – zokogtam.

– Nem tudom… elveszettnek éreztem magam. Eszter meghallgatott… veled már nem tudtam beszélgetni – motyogta.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hónapokon át próbáltam mindent megtenni érte és a családunkért. Most pedig itt álltam összetörve, megalázva.

Aznap este Zsófi is mindent megtudott. Leült mellém az ágyra.

– Anya… mi lesz most velünk? – kérdezte könnyes szemmel.

– Nem tudom, kicsim… de együtt túl leszünk rajta – öleltem magamhoz.

A következő hetekben minden megváltozott. József elköltözött Eszterhez. A városban gyorsan terjedtek a pletykák. Voltak, akik sajnáltak engem; mások azt suttogták: „Biztos Mária hibázott valamit.”

De én nem hagytam magam összetörni. Új munkát kerestem egy könyvesboltban. Zsófival esténként hosszú sétákat tettünk a Rába-parton. Lassan megtanultam újra bízni magamban.

Egy vasárnap reggel Zsófi megkérdezte:

– Anya… te még hiszel abban, hogy lehet boldog család?

Elgondolkodva néztem rá.

– Talán igen… De most már tudom: először magamat kell szeretnem ahhoz, hogy másokat is tudjak szeretni.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottuk el? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Ti mit tennétek az én helyemben?