Tizedik gyermek: Egy tető alatt, egy álom körül – Mirella története

– Mirella, te tényleg nem tudsz leállni? – csattant fel anyám hangja a konyhában, miközben a kilencedik lányom, Lilla épp az asztal alatt bújt el a testvérei elől. A gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel. – Hány gyereket akarsz még? Tíz? Tizenöt?

Nem válaszoltam rögtön. A kanál a kezemben remegett. Edével összenéztünk; ő csak bátorítóan biccentett. Tudta, hogy nekem most szavak helyett erőre van szükségem.

A családunk nem hétköznapi. Kilenc lány – Anna, Réka, Zsófi, Lilla, Dorka, Panni, Luca, Nóri és Eszter – mind külön egyéniség. A lakásunkban sosem csendesednek el a hangok: nevetés, veszekedés, sírás és öröm keveredik minden nap. De a külvilág számára mi csak „azok a sokgyerekesek” vagyunk. A szomszédok összesúgnak mögöttünk a lépcsőházban, az óvodában pedig rendszeresen megkérdezik: „Nem fáradt még el?” vagy „Mikor lesz végre egy fiú?”

A legfájdalmasabb azonban az volt, amikor a saját anyám fordult ellenem. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „A család a legfontosabb.” Most mégis úgy érzem, mintha szégyellné, hogy ennyi gyerekem van. – Mirella, gondolj magadra is! – mondja újra és újra. De hogyan gondolhatnék magamra, amikor minden napom arról szól, hogy boldoggá tegyem őket?

Edével tizenhét éve vagyunk együtt. Ő mindig azt mondta: „Nekem mindegy, fiú vagy lány – csak egészséges legyen.” De tudom, hogy titkon vágyik egy fiúra. Néha éjszaka, amikor már mindenki alszik, odabújik hozzám és halkan suttogja: – Szerinted most fiú lesz?

Az orvosnál ülve is érzem a feszültséget. A nővér mosolyogva kérdezi: – Hányadik baba? – Tizedik – felelem halkan. Az arca meglepődötté válik. – És mind lány? – Igen – mondom büszkén. De belül összeszorul a szívem. Vajon mit gondolnak rólam? Hogy felelőtlen vagyok? Hogy csak egy fiút hajszolok?

A legidősebb lányom, Anna már tizenhat éves. Egy este odajött hozzám a szobámba.
– Anya, nem baj, ha megkérdezem… Te tényleg szerettél volna ennyi gyereket?
Meglepődtem. – Persze! Mindannyiótokat akartam.
– És ha most fiú lesz? Akkor abbahagyod?
– Nem tudom – suttogtam. – Talán igen. Talán nem.
Anna csak bólintott és csendben kiment.

A férjem családja sem könnyíti meg a helyzetet. Anyósom minden vasárnap ebédnél megjegyzi:
– Ede fiamnak járna már egy fiú örökös! Mirella, biztos vagy benne, hogy mindent jól csinálsz?
Ilyenkor legszívesebben felállnék és kirohannék az ajtón.

A legnehezebb azonban az éjszakák magánya. Amikor mindenki alszik, csak én vagyok ébren a gondolataimmal. Vajon jó anya vagyok? Vajon tényleg csak egy fiú miatt vállaltam ennyi gyereket? Vagy egyszerűen csak szeretem ezt a nagy családi káoszt?

Egyik este Edével ültem a kanapén.
– Mirella, ha most is lány lesz…
– Akkor is szeretni fogjuk – vágtam rá gyorsan.
– Tudom – mosolygott Ede –, de készen állsz még egy körre?
Elnevettem magam.
– Talán igen… talán nem.

A várandósság utolsó heteiben mindenki találgatott. A lányok titkos listát írtak nevekkel: ha fiú lesz, legyen Bence vagy Marcell; ha lány, akkor Emma vagy Flóra.

Az utolsó ultrahang előtt egész éjjel nem aludtam. Anyám üzenetet írt: „Mirella, gondolj végre magadra is!” Anna is aggódva nézett rám reggel: „Anya, minden rendben lesz?” Csak bólintottam.

Az orvos mosolyogva nézett rám:
– Szeretné tudni a baba nemét?
– Igen…
– Kislány lesz.

Hazafelé sírtam az autóban. Nem azért, mert csalódott voltam – hanem mert féltem attól, mit fog mondani mindenki más. Otthon Anna átölelt:
– Anya, én örülök neki! Még egy húg!
Ede is csak mosolygott:
– Látod? Nekünk ez adatott meg.

Aznap este leültünk mindannyian vacsorázni. A lányok nevetve vitatkoztak a néven; Ede megszorította a kezemet.
– Mirella, büszke vagyok rád.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket Budapesten. Vajon tényleg baj az, ha valaki másképp él? Vajon miért olyan nehéz elfogadni azt, ami boldoggá tesz minket?

„Ti mit tennétek a helyemben? Megállnátok kilenc után – vagy vállalnátok még egy gyermeket akkor is, ha mindenki más ellenetek van?”