Könnyek a képernyőn: Egy anya kiáltása a lánya után

– Anya, tudnál utalni húszezer forintot? – hallom a telefonban Anna hangját, és közben érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. Nem kérdezi meg, hogy vagyok. Nem mondja el, mi történt vele az egyetemen, vagy hogy sikerült-e végre kibékülnie Zsófival. Csak a pénz. Mindig csak a pénz.

A konyhaasztalnál ülök, előttem egy csésze kihűlt kávé. A falon még ott lóg az a régi fotó, amin Anna ötévesen mosolyog rám, szorosan átölelve. Akkoriban minden este együtt olvastunk mesét, együtt nevettünk, együtt sírtunk. Most pedig… most már csak akkor keres, ha valamire szüksége van.

– Persze, kicsim – mondom halkan, próbálva elrejteni a hangomban bujkáló csalódottságot. – De minden rendben van? Rég beszéltünk.

A vonal túloldalán csend. Hallom, ahogy valaki nevet mögötte – biztosan a kollégiumban van. – Igen, minden oké. Csak most rohannom kell órára. Majd hívlak! – és már bontja is a vonalat.

Ott maradok a csendben, csak a hűtő zúgása hallatszik. A kezem remegve nyúl a telefonhoz, hogy elindítsam az utalást. Közben eszembe jutnak azok az évek, amikor még minden gondját velem osztotta meg. Amikor még én voltam a legfontosabb számára.

A férjem, Gábor, este ér haza. Fáradtan dobja le magát a kanapéra, és csak egy pillantást vet rám.

– Megint Anna? – kérdezi fásultan.

– Igen. Pénzt kért.

Gábor vállat von. – Felnőtt már. Majd megtanulja értékelni azt, amit kap.

De én nem vagyok ebben biztos. Mi van, ha sosem tanulja meg? Mi van, ha örökre csak egy bankautomata maradok számára?

Az éjszaka közepén felriadok. Álmodtam Annával: kislány volt újra, hozzám bújt az ágyban, és azt suttogta: „Anya, ne hagyj el!” Felé nyúltam álmomban, de ő eltűnt a sötétben.

Másnap reggel elhatározom, hogy írok neki egy üzenetet: „Hiányzol. Jó lenne beszélgetni egy kicsit.” Válasz csak délután érkezik: „Sajnálom anya, nagyon sűrű most minden.”

A munkahelyemen is nehezen koncentrálok. A kolléganőm, Ildikó észreveszi.

– Minden rendben otthon? – kérdezi óvatosan.

– Anna… – kezdek bele, de elcsuklik a hangom. – Úgy érzem, eltávolodott tőlem.

Ildikó bólint. – Az én fiam is ilyen lett az egyetem óta. Mintha más világban élnének.

Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon mi változott meg? Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Túl szigorú voltam? Vagy épp ellenkezőleg?

Este újra próbálkozom: felhívom Annát. Kicsöng, de nem veszi fel. Később visszaír: „Majd holnap beszélünk.” De másnap sem hív.

A hétvégén Gábor anyukája jön át ebédre. A családi asztalnál szóba kerül Anna is.

– Régen olyan jó kapcsolatotok volt – mondja az anyósom. – Talán csak idő kell neki.

De én érzem: ez több mint idő kérdése. Ez valami mélyebb törés.

Vasárnap este Anna váratlanul beállít. Fáradtnak tűnik, karikásak a szemei.

– Szia anya – mondja halkan.

Megölelem, de ő mereven áll.

– Mi történt veled? – kérdezem aggódva.

– Semmi… csak… elfáradtam – motyogja.

Leülünk egymással szemben. Próbálok beszélgetni vele: mesélek a munkámról, a régi emlékekről. Ő csak bólint néha, aztán előveszi a telefonját.

– Anya… tudnál segíteni valamiben? – kérdezi végül.

A szívem összeszorul. Már megint…

– Mire van szükséged?

– Elromlott a laptopom… nem tudok dolgozni nélküle…

Bólintok. Persze hogy segítek. De közben úgy érzem magam, mintha minden alkalommal egy darabot tépnének ki belőlem.

Amikor elmegy, sokáig ülök még az üres lakásban. Nézem a bezárt ajtót és azon gondolkodom: vajon egyszer visszakapom még azt a lányt, aki egykor mindent velem osztott meg?

Vagy örökre csak egy képernyő mögött síró anya maradok?

Mondd meg nekem te is: hol rontottuk el? Vajon lehet-e még hidat építeni két generáció között ebben a rohanó világban?