Elköltöttem az életem megtakarításait a 60. születésnapomra – a fiam és a menye nem tudják megbocsátani. Tényleg önző vagyok?

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a kezemben egy csésze kihűlt kávéval.

– Mire gondolsz, kisfiam? – kérdeztem halkan, bár pontosan tudtam, mire céloz.

– Hogy elköltötted az összes megtakarításodat arra az egyetlen estére! Miért nem szóltál előbb? Miért nem segítettél inkább nekünk? Tudod jól, hogy mennyire szükségünk lenne egy autóra! – Gábor hangja egyre élesebb lett, mintha minden kimondott szóval egyre távolabb sodródnánk egymástól.

A szívem összeszorult. Egész életemben csak adtam. Egyedül neveltem fel Gábort, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak hároméves volt. Minden fillért félretettem: cipőre, iskolára, majd főiskolára. Soha nem volt új ruhám, soha nem mentem nyaralni. Mindig csak ő számított.

A hatvanadik születésnapomra azonban valami mást akartam. Egyetlen napot, ami csak rólam szól. Egy ünnepséget a régi barátaimmal, zenével, tánccal, finom ételekkel – mindazzal, amiről egész életemben álmodoztam. Hónapokig szerveztem titokban, minden részletet én magam intéztem. Amikor végre eljött a nap, boldogabb voltam, mint valaha. A barátaim nevetése betöltötte a kis bérelt termet, és először éreztem azt, hogy én is számítok.

De Gábor és a menye, Zsófi, csak később tudták meg, mennyibe került mindez. Azóta nem beszélnek velem rendesen. Zsófi egyszerűen csak annyit mondott: – Anyósom, miért nem gondolt ránk? Tudja jól, hogy most mennyire nehéz nekünk. Egy autóval minden könnyebb lenne…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és néztem a kezeimet. Vajon tényleg önző voltam? Vajon tényleg hibáztam?

Azóta minden nap ugyanaz a csendes ház fogad. A telefonom néma marad, csak néha csörög meg – általában valami reklám vagy egy régi barátnőm hívása. Gáborék nem jönnek át vasárnaponként ebédelni. Az unokám, Panni is csak ritkán ír üzenetet: „Szia mama! Szeretlek!” – de érzem mögötte Zsófi feszültségét.

Egyik este aztán váratlanul csengettek. Kinyitottam az ajtót: Gábor állt ott, fáradtan, karikás szemekkel.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze, gyere csak! – mondtam gyorsan.

Leültünk egymással szemben a nappaliban. Sokáig egyikünk sem szólt.

– Anya… – kezdte végül Gábor –, tudom, hogy sokat tettél értem. De most… most úgy érzem, hogy cserbenhagytál minket. Zsófi is ezt érzi. Tudod jól, hogy mennyire nehéz most minden…

– Kisfiam – szakadt ki belőlem –, egész életemben csak értetek éltem! Nem volt egyetlen napom sem magamnak! Most először akartam valamit csak magamnak… Nem lehet ez bűn!

Gábor lehajtotta a fejét.

– Nem bűn… csak… furcsa. Nem ehhez szoktunk tőled.

– Talán pont ez a baj – mondtam halkan. – Hogy mindig csak adtam… és most már nem tudjátok elfogadni, ha egyszer magamra gondolok.

Csend lett köztünk. Gábor végül felállt.

– Majd beszélünk még – mondta halkan.

Azóta sem jött vissza. Zsófi sem keresett. Az unokám születésnapjára sem hívtak meg idén.

A barátnőim azt mondják: „Jól tetted! Egyszer élünk!” De én minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak most először mertem magamat választani?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon van még visszaút egy ilyen családi törés után?