Elvittem apámat az idősek otthonába – a családom szerint elárultam őt. Vajon tényleg rossz lány vagyok?

– Nem hiszem el, hogy ezt megteszed vele! – ordította rám a nővérem, Ágnes, miközben az előszobában álltam, apám kabátját szorongatva. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Apám a fotelben ült, csendben, mintha már nem is lenne része ennek a világnak. Az utóbbi hónapokban egyre többször felejtette el a nevemet, néha azt sem tudta, hol van. Mégis, amikor rám nézett, valami halvány fény csillant a szemében.

– Nem tudom tovább egyedül csinálni – suttogtam vissza Ágnesnek. – Már nem alszom éjszakánként, félek, hogy elesik, vagy valami baja lesz. Az orvos is azt mondta, hogy szakellátásra van szüksége.

Ágnes csak legyintett. – Te mindig mindent feladsz! Anyánk forogna a sírjában!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Anyánk halála óta én voltam apám támasza. A férjem, Gábor is egyre feszültebb lett otthon. A gyerekek panaszkodtak, hogy sosem vagyok velük, mert mindig apával foglalkozom. A munkahelyemen is egyre többször hibáztam. Minden reggel úgy ébredtem, mintha egy sziklát cipelnék a mellkasomban.

Aznap reggel, amikor elvittem apámat az otthonba, esett az eső. Az autóban ülve próbáltam beszélgetni vele.

– Tudod, hova megyünk? – kérdeztem halkan.

– Haza? – nézett rám zavartan.

– Olyasmi – válaszoltam, és próbáltam mosolyogni.

Az otthonban kedvesek voltak az ápolók. A szobája világos volt, az ablakból látni lehetett a kertet. Amikor elbúcsúztam tőle, csak annyit mondott: – Ne felejts el.

Hazafelé vezetve sírtam. Otthon Gábor várt rám.

– Jól vagy? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Mintha elárultam volna.

A következő hetekben Ágnes nem beszélt velem. A bátyám, Laci is csak annyit írt egy üzenetben: „Remélem, egyszer megbocsátasz magadnak.” Az unokatestvérek is suttogtak rólam a családi csoportban. A nagynéném azt mondta: „Régen nem így volt ez Magyarországon. Mi mindig gondoskodtunk az időseinkről.”

De senki sem látta azt az éjszakát, amikor apám elesett a fürdőszobában, és én órákig sírtam mellette a hideg kövön. Senki sem tudta, milyen érzés volt minden nap attól rettegni, hogy valami történik vele, miközben a saját gyerekeim is szükséget szenvedtek rám.

Az első látogatásom az otthonban különösen nehéz volt. Apám az ablaknál ült, és madarakat nézett.

– Szia, apa! – köszöntem neki.

– Te vagy az? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen, én vagyok. Hoztam neked pogácsát.

Elmosolyodott. – Anyád is mindig ezt sütötte.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha minden rendben lenne. De aztán újra rám tört a bűntudat.

A családom továbbra is elítélt. Karácsonykor nem hívtak meg magukhoz. A Facebookon láttam a közös képeiket: Ágnes mosolyogva öleli át Lacit és a gyerekeiket. Én otthon ültem Gáborral és a gyerekeimmel, és próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Egy este Gábor leült mellém.

– Nem vagy rossz ember – mondta halkan. – Amit tettél, azt szeretetből tetted. Nem tudtad volna tovább egyedül csinálni.

– De mi van, ha mégis igazuk van? – kérdeztem sírva. – Mi van, ha tényleg elárultam apát?

Gábor átölelt. – Néha a legnehezebb döntések a leghelyesebbek.

Azóta minden héten meglátogatom apámat. Néha felismer, néha nem. Az ápolók azt mondják, sokat javult az állapota. Már nem félek annyira éjszakánként. De a családommal még mindig nem beszélek.

Vajon tényleg rossz lány vagyok? Vagy csak egy ember, aki próbált mindenkinek megfelelni – és végül mindenkit elveszített? Ti mit tennétek a helyemben?