A fiam felesége bulivá változtatta az otthonukat, ő pedig hallgat – tényleg nem látja, mi történik?

– Anya, hazamehetek pár napra? – Zoltán hangja remegett a telefonban, én pedig olyan erősen szorítottam a kagylót, hogy kifehéredtek az ujjaim. – Nem bírom tovább…

A konyhaasztalnál ültem, bámultam ki a szürke pécsi égboltra. A frissen főzött kávé illata betöltötte a lakást, de most valahogy keserűbb volt, mint valaha. Zoltán, az egyetlen fiam mindig higgadt és nyugodt volt. Most viszont… a hangjában kétségbeesés és tehetetlenség csengett. A háttérben női nevetés hallatszott – harsány, tolakodó. Biztosan megint a felesége, Eszter barátnői.

– Persze, gyere csak! – vágtam rá gyorsan. – De mi történt? Megint buli van?

Zoltán nagyot sóhajtott.

– Anya… Eszter minden nap hívja át a barátait. Tegnap is heten voltak! Hajnali kettőig maradtak, nevettek, borozgattak. Nekem dolgoznom kellene otthonról, de képtelen vagyok koncentrálni. Már annyiszor kértem…

Összeszorítottam az ajkaimat. Eszter mindig is társasági ember volt, de ennyire? Zoltán informatikusként dolgozik, szüksége van csendre és nyugalomra. Eszter meg mintha nem is látná ezt.

– És ő mit mond erre? – kérdeztem óvatosan.

– Szerinte túlzok. Hogy unalmas vagyok, és ez az ő otthona is. – Zoltán elhallgatott egy pillanatra. – Anya… már nem tudom, mit tegyek.

Düh és tehetetlenség kavargott bennem. Nem így képzeltem el! Amikor két éve összeházasodtak, örültem a boldogságuknak. Tele voltak tervekkel, szerették egymást. Most meg a pesti lakásuk Eszter és barátnői buliparadicsoma lett, a fiam pedig… egyre inkább csak árnyéka önmagának.

Este Zoltán megérkezett Pécsre. Egy kis táskával szállt le a buszról, arcán szomorú mosollyal.

– Szia, anya – mondta halkan, és erősen átölelt.

Sokáig ültünk a konyhában. Zoltán elmesélte, milyen mostanában az élete: fejhallgatóval dolgozik a számítógép előtt, mert a nappaliban megy a buli; esténként veszekednek a zaj miatt; Eszter minden alkalommal megsértődik, ha csendet kér tőle.

– Próbáltam beszélni vele – mondta lemondóan. – De szerinte csak túlreagálom. Hogy merev vagyok. Pedig én csak normális életet szeretnék…

Néztem őt, és összeszorult a szívem. Ez nem élet! Ez nem házasság! De mit tehetnék? Az ő dolguk…

Másnap Eszter hívott.

– Margit néni, Zoltán ott van maguknál? – hangja hideg és éles volt.

– Igen, pár napra hazajött pihenni – válaszoltam nyugodtan.

– Pihenni? Mitől? – fújt egyet gúnyosan. – Túlzásba viszi ezt az egészet! Csak egy kis társasági életet akarok! Ő meg mindig panaszkodik!

– Eszter… neki tényleg szüksége van csendre a munkához – próbáltam magyarázni.

– Menjen könyvtárba! – vágta rá, majd lecsapta a telefont.

Soha nem éreztem még magam ennyire tehetetlennek. Bele kellene avatkoznom? Vagy hagynom kellene őket magukra ezzel a problémával?

Este Zoltán régi szobájában feküdt és bámulta a plafont.

– Anya… Szeretem őt. De nem tudom, meddig bírom így – mondta halkan.

Leültem mellé és megsimogattam a fejét, mint gyerekkorában.

– Fiam… Néha muszáj határokat húzni. Talán Eszternek is rá kell jönnie, hogy nem foroghat minden körülötte.

Zoltán sokáig hallgatott.

– Félek ezt kimondani neki… Félek, hogy elhagy…

A szívemben düh és együttérzés harcolt egymással. Nem nézhetem tétlenül a fiam szenvedését! De van-e jogom beleszólni?

Pár nappal később Eszter váratlanul megjelent Pécsen. Úgy viharzott be a lakásba, mint egy tornádó.

– Zoltán! Gyere haza! – kiabálta már az előszobából.

Zoltán sápadtan lépett ki a szobából.

– Eszter… Beszélnünk kell – mondta higgadtan.

– Miről? Anyámasszony katonája akarsz lenni?!

Elszorult a torkom. Tényleg így beszél vele?

Zoltán szomorúan nézett rá.

– A férjed akarok lenni. De nem bírom ezt az örökös bulizást. Nyugalom kell nekem – munkához is, élethez is.

Eszter gúnyosan felnevetett és hátat fordított.

– Akkor maradj itt anyucival! – vágta oda és kiviharzott az ajtón.

Zoltán lerogyott egy székre és arcát a kezébe temette. Odamentem hozzá és átöleltem.

– Fiam… Bármit is döntesz, melletted állok – suttogtam.

Eltelt két hét. Zoltán visszament Pestre, de már nem közös otthonukba. Bérelt egy kis garzont Zuglóban. Minden nap hív – hol vidámabb, hol levert. Eszter nem jelentkezik többé.

Gyakran gondolkodom: hol rontottam el anyaként? Előbb kellett volna lépnem? Másképp kellett volna csinálnom valamit? Vége van most már mindennek?

Nézem az esős pécsi utcát és azon tűnődöm: lehet-e boldog az ember egy olyan kapcsolatban, ahol mindig csak az egyik fél mond le önmagáról? Elég-e a szeretet ahhoz, hogy túléljük ezeket a próbákat? Vagy néha muszáj önmagunkat választani – még ha fáj is?