Mit tegyek, ha a fiam rosszul választott? Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Anyu, kérlek, viselkedj rendesen! – szólt rám Gergő már az autóban, miközben a város szélén kanyarodtunk be egy régi, vakolatlan ház udvarára. A szívem a torkomban dobogott. A fiam, az én okos, érzékeny Gergőm, most először mutatott be a menyasszonya családjának. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy talán mégsem kellene kiszállnom az autóból.

De kiszálltam. Az ajtóban ott állt Anna, Gergő menyasszonya, és egy középkorú férfi, akinek már messziről érezni lehetett az alkohol szagát. A keze remegett, a szeme vörös volt. – Jó estét kívánok! – mondtam halkan, de ő csak bólintott, majd visszament a házba. Anna zavartan mosolygott.

A vacsora alatt a férfi – Lajos bácsi – egyre többet ivott. Először csak sört, aztán pálinkát is. Egyre hangosabb lett, néha trágár szavakat használt. A fiam arca elkomorult, Anna pedig próbált mindent elviccelni. Az asztalnál ülve éreztem, ahogy minden reményem szertefoszlik: ez nem az a család, amilyet a fiamnak kívántam.

– Gergő, beszélhetnénk kint egy kicsit? – kérdeztem vacsora után. Kimentünk a kertbe. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Hogy ebbe a családba házasodj bele? – kérdeztem remegő hangon.

– Anya! Anna nem olyan, mint az apja. Ő jó ember. Nem hagyhatom el csak azért, mert Lajos bácsi iszik! – válaszolta dühösen.

– De gondolj bele! Mi lesz később? Mi lesz az unokáimmal? Mi lesz veletek? – fojtottam el a sírást.

Gergő csak megrázta a fejét és visszament a házba. Ott maradtam a sötét kertben, egyedül a gondolataimmal. Eszembe jutottak anyám szavai: „Ne szólj bele a gyereked életébe, mert csak eltávolodik tőled.” De hogyan ne szóljak bele, amikor látom, hogy baj lesz?

Az este végén Lajos bácsi már alig állt a lábán. Anna sírva vitte be a szobájába. Gergő némán nézett rám. Hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem.

Otthon egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutottak Gergő gyerekkori emlékei: amikor először ment iskolába, amikor először törte el a karját focizás közben, amikor először mondta ki: „Szeretlek, anya.” Most pedig itt állok, és nem tudom megvédeni őt.

Másnap reggel Gergő bejött a konyhába. – Anya, tudom, hogy aggódsz. De én szeretem Annát. Nem akarom elveszíteni őt csak azért, mert az apja ilyen.

– De mi lesz veletek? Mi lesz velem? Ha majd jönnek a problémák… – próbáltam érvelni.

– Majd megoldjuk! – vágta rá dühösen.

Egy hétig nem beszéltünk egymással. Minden nap vártam, hogy felhívjon vagy hazajöjjön. Végül én kerestem meg őt.

– Gergő, bocsáss meg! Csak féltelek. Nem akarom, hogy szenvedj! – mondtam könnyes szemmel.

– Anya… én is szeretlek. De ez az én életem. Kérlek, bízz bennem! – ölelt át hosszan.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon jól teszem-e, ha hagyom őt menni? Vagy harcolnom kellene érte? Mi van akkor, ha igaza van anyámnak? Ha tényleg csak eltávolítom magamtól?

Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem Gergő gyerekkori fényképeit és azon tűnődöm: „Vajon meddig tart egy anya felelőssége? Mikor kell elengedni azt, akit a legjobban szeretünk?”