Két Otthon Között: Egy Lány, Egy Anya, Egy Férj és Egy Döntés

– Nem maradhat itt, Zsófi! – csattant fel Gábor hangja, ahogy becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. A konyhapultnak támaszkodtam, a kezem remegett a bögrével. Anyám a nappaliban ült, csendben, a tévét bámulva, de tudtam, hogy mindent hall. – Nem tudom ezt tovább csinálni – folytatta Gábor halkan, de éreztem a dühöt minden szavában. – Ez már nem az a család, amit akartam.

A szívem összeszorult. Anyám két hete költözött hozzánk, miután az orvosok közölték: Parkinson-kórja gyorsan romlik, és már nem maradhat egyedül. Apám évekkel ezelőtt meghalt, öcsém Németországban él, én vagyok az egyetlen, akire számíthat. De Gábor… ő sosem szerette igazán anyámat. Mindig volt valami apró megjegyzése: „A te anyád mindig mindent jobban tud”, „Miért kell minden hétvégén hozzánk jönnie?” Most viszont már nem csak hétvégéről volt szó.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de ő felemelte a kezét.
– Vagy ő, vagy én. Nem bírom tovább. Nem akarom, hogy a gyerekeink ezt lássák. Nem akarom, hogy minden este azt hallgassam, ahogy panaszkodik.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. A két kislányunk, Dorka és Lili már aludtak, de tudtam, hogy ők is érzik a feszültséget. Az elmúlt napokban mindketten visszahúzódóbbak lettek, Dorka többször is megkérdezte: „Anya, nagyi meddig marad?”

Aznap éjjel alig aludtam. Anyám halkan sírdogált a kanapén. Reggelre eldöntöttem: beszélek vele.

– Anya – ültem le mellé egy bögre teával –, beszélnünk kell.
– Tudom – nézett rám fáradtan. – Nem akarok terhet jelenteni nektek.
– Nem vagy te teher! – fakadtam ki, de ő csak legyintett.
– Zsófikám, én már megöregedtem. Neked is van családod. Nem akarom tönkretenni az életedet.

A szavak úgy martak belém, mintha bűnt követtem volna el. De mit tehettem volna? Egy albérletet keresni neki? Egyedül hagyni egy idegen lakásban? Vagy elengedni Gábort?

Aznap este Gábor újra elővette a témát.
– Találtam egy kiadó garzont a Rákóczi úton. Nem drága. Segítek berendezni neki.
– Tehát eldöntötted helyettem? – kérdeztem dühösen.
– Zsófi, én is számítok! Ez az én otthonom is! – kiabálta vissza.

Napokig tartott a csendháború. Anyám egyre csendesebb lett, Gábor pedig egyre többet dolgozott túlórában. A lányok is feszültek voltak. Egy este Dorka odabújt hozzám:
– Anya, miért sír nagyi minden este?
Nem tudtam mit mondani.

Végül eljött a pillanat: anyám összepakolta a holmiját. Segítettem neki átköltözni az albérletbe. A lakás hideg volt és üres. Anyám leült az ágy szélére.
– Ne haragudj rám, Zsófi – suttogta.
– Én haragszom magamra – válaszoltam.

Hetek teltek el. Minden nap felhívtam anyámat, de egyre kevesebbet beszéltünk. Gábor megkönnyebbültnek tűnt, de valami eltört bennem. Egy este Lili odasúgta:
– Anya, mikor jön vissza nagyi?

Nem tudtam válaszolni.

Egyik reggel hívott az albérlet tulajdonosa: anyám nem vette fel a telefont napok óta. Amikor odaértem, anyám az ágyban feküdt, alig lélegzett. Kórházba vittük; tüdőgyulladása volt. Az orvos azt mondta: ha hamarabb észrevesszük…

A kórházi ágy mellett ülve fogtam anyám kezét.
– Sajnálom… – suttogtam újra és újra.
Ő csak mosolygott halványan:
– Jó lány vagy te… csak ne felejtsd el magadat is szeretni.

Anyám néhány nappal később meghalt. A temetésen Gábor ott állt mellettem, de nem tudtam ránézni. A lányok sírtak; én üresnek éreztem magam.

Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: lehet-e egyszerre jó lány és jó feleség? Vagy mindig választani kell? Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?