„Anya, kérlek, segíts!” – Egyedül három gyerekkel a magyar valóságban

– Anya, kérlek, segíts! – kiáltottam a telefonba, miközben a legkisebb, Bence, éppen a földön fekve hisztizett, mert nem találtam meg az egyik kedvenc kisautóját. A másik szobában Luca és Marci veszekedtek a tableten lévő játék miatt. Az ablakon túl már sötétedett, és én még mindig nem tudtam, mit főzzek vacsorára. Anyám hangja hideg volt és távolságtartó: – Zsuzsa, nekem is megvan a magam baja. Nem tudok mindig ott lenni.

Letettem a telefont. A kezem remegett. Azóta, hogy Gábor meghalt tavaly télen, minden nap egy túlélőverseny. A temetés után anyám még néha áthozott egy tál levest vagy vigyázott a gyerekekre egy-egy órára, de aztán egyre ritkábban jelentkezett. Mostanra már csak akkor hív fel, ha valami panasza van rám vagy az életre.

A munkahelyemen sem könnyebb. A főnököm, Sándor, nem érti meg, hogy nem tudok túlórázni vagy hétvégén is bejönni. – Zsuzsa, mindenkinek nehéz – mondja mindig, amikor próbálom elmagyarázni neki, hogy három gyerekkel egyedül nem megy minden úgy, mint régen. A kolléganőim néha sajnálkozva néznek rám, de igazából senki sem akarja átvenni a feladataimat.

Este kilenckor végre mindenki ágyban volt. Bence halkan szuszogott mellettem, Luca az öccse kezét fogta álmában, Marci pedig a takaró alatt motyogott valamit. Leültem az asztalhoz, elővettem a számlákat. A villanyszámla már harmadszor jött meg felszólítással. A hűtőben csak egy doboz tej és néhány tojás maradt. Holnap fizetésnap – gondoltam –, de abból is csak épphogy kijövünk.

Másnap reggel újra kezdődött minden: Luca nem találta a tornazsákját, Marci hisztizett az uzsonna miatt, Bence pedig bepisilt az ágyba. Késésben voltunk. A buszmegállóban Luca sírva fakadt: – Anya, miért nem tudsz úgy segíteni, mint más anyukák? Miért nincs nagymama?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

A munkahelyen Sándor odahívott: – Zsuzsa, beszélnünk kell. Nem mehet így tovább. Ha nem tudod tartani a tempót, el kell gondolkodnod a részmunkaidőn vagy valami máson.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy mihez kezdek majd részmunkaidőben. Miből fizetem ki az albérletet? Hogyan veszek cipőt Lucának, ha kinövi a mostanit? Vajon tényleg ennyire egyedül vagyok?

Este anyám hívott vissza: – Zsuzsa, ne haragudj rám, de én már nem bírom ezt az egészet. Apád halála óta nekem is nehéz minden nap.

– De anya, nekem sincs senkim! – tört ki belőlem a zokogás. – Csak te vagy nekünk!

– Majd megoldod – mondta halkan. – Mindig is erős voltál.

Letettem. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban Bence lázas lett. Luca is köhögött. Marci pedig arról panaszkodott, hogy fáj a hasa. Felhívtam a háziorvost: – Sajnos csak délután tudom őket fogadni – mondta.

A munkahelyen újabb konfliktus várt: Sándor nem értette meg, hogy most tényleg muszáj elmennem korábban. – Zsuzsa, ez így nem mehet tovább! – csattant fel.

Hazafelé sírtam a buszon. Egy idős néni megsimogatta a karomat: – Drága kicsim, ne add fel! Nekem is volt három gyerekem egyedül…

Otthon Luca odabújt hozzám: – Anya, ugye nem hagysz itt minket?

– Soha – suttogtam.

Az este csendjében azon gondolkodtam: vajon meddig lehet bírni ezt? Meddig lehet erősnek maradni akkor is, amikor minden oldalról falakba ütközöm? Vajon tényleg csak ennyi jut nekünk ebben az országban? Vagy van még remény arra, hogy egyszer valaki végre segít?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni egyedül?