A sarki kávézóban – Egy elveszett szerelem árnyékában
– Miért pont most? – suttogtam magam elé, miközben a kávézó nyikorgó ajtaja becsukódott mögöttem. A régi, kopott fotelokból áradó dohányszag keveredett a frissen főzött presszó illatával. Az ablak mellett ültem, és próbáltam nem odafigyelni arra a férfira, aki a szomszéd asztalnál ült. De lehetetlen volt. Gábor. Az a Gábor, akit tizenöt éve szerettem úgy, ahogy csak egy huszonéves lány tud szeretni: vakon, reménytelenül, mindent feladva.
A kezem remegett, amikor a pincérnő, Zsuzsa – még mindig ugyanaz a Zsuzsa! – letette elém a kapucsínót. „Jól vagy, Anna?” – kérdezte halkan. Csak bólintottam. Nem akartam beszélni. Nem akartam elárulni, hogy a szívem úgy kalapál, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból.
Gábor rám nézett. Először csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de abban az egy másodpercben minden visszajött: az első csókunk a Margitszigeten, az éjszakák, amikor órákig beszélgettünk az élet értelméről, és az utolsó veszekedésünk is, amikor azt mondta: „Nem tudok tovább várni rád.”
Akkoriban anyám beteg volt. Egyedül gondoztam őt a kis lakásunkban Zuglóban. Gábor nem értette meg, miért nem tudok vele elutazni Párizsba, miért nem tudok csak rá figyelni. Ő szabadságot akart, én kötelességet éreztem. „Anna, egyszer majd megbánod!” – kiabálta utánam azon az estén.
Most itt ültünk egymás mellett, két idegenként. Ősz hajszálak villantak meg a halántékán, én pedig azon kaptam magam, hogy a tükörképemet nézem az ablakban: ráncok a szemem körül, fáradt tekintet.
– Anna? – szólalt meg halkan.
A hangja olyan volt, mint régen: meleg és kissé rekedt. Megfordultam.
– Szia, Gábor – mondtam végül.
– Rég láttalak. Hogy vagy?
Nevetnem kellett volna. Hogy vagy? Hogy vagyok? Túléltem anyám halálát, elvesztettem az apámat is pár éve. A bátyám, Tamás már rég külföldön él; csak karácsonykor ír egy-egy üzenetet. A munkahelyemen minden nap ugyanaz: számok, jelentések, üres mosolyok.
– Megvagyok – feleltem végül.
Csend lett köztünk. A kávézóban valaki halk sanzont tett fel; Edith Piaf hangja betöltötte a teret.
– Emlékszel arra az estére? – kérdezte Gábor hirtelen.
– Melyikre?
– Amikor azt mondtad: „Nem tudom elengedni anyámat.” Akkor haragudtam rád. Most már értem.
A szemem megtelt könnyel. Annyi mindent akartam mondani neki: hogy mennyire fájt minden szó, amit akkor egymás fejéhez vágtunk; hogy mennyire hiányzott; hogy mennyire féltem attól, hogy soha többé nem találkozunk.
– Sajnálom – suttogtam.
Ő is lehajtotta a fejét.
– Én is sajnálom. Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy megértsük egymást.
Aztán hirtelen ott termett Zsuzsa egy szelet almás pitével.
– Ez a ház ajándéka – mondta mosolyogva. – Régi vendégeknek jár.
Nevettünk mindketten. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha újra húsz lennék.
Gábor mesélni kezdett: elvált, van egy fia, Bence; mostanában sokat gondol arra, mit rontott el az életében. Én is meséltem: anyám utolsó éveiről, arról, hogy Tamás mennyire eltávolodott tőlünk; arról is, hogy mennyire félek az egyedülléttől.
– Tudod – mondta Gábor –, néha azt hiszem, ha akkor másképp döntünk…
Bólintottam.
– De nem döntöttünk másképp.
A kávézó lassan kiürült. Az utcán már sötétedett; az emberek sietve húzták össze magukon a kabátot. Mi még mindig ott ültünk.
– Anna – szólalt meg újra Gábor –, szerinted lehet újrakezdeni?
Sokáig hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:
– Talán nem ugyanonnan kell folytatni. Talán máshonnan kell kezdeni.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e megbocsátani magunknak mindazt, amit elszalasztottunk? Vajon képesek vagyunk-e újra bízni valakiben annyi csalódás után?
„Lehet-e igazán újrakezdeni ott, ahol egyszer már mindent elvesztettünk?” – kérdezem magamtól most is. Ti mit gondoltok erről?