Anyám a szerelmet keresi, én pedig belefulladok a szülői teendőkbe – egy magyar család története

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – szinte könyörögtem a telefonba, miközben a konyhapulton már fortyogott a leves, a két gyerek pedig egymást túlkiabálva követelte a figyelmemet. – Nem tudok menni, Zsuzsi. Ma este találkozom valakivel. – Anyám hangja határozott volt, de éreztem benne azt a fáradt türelmetlenséget, amitől mindig összeszorul a gyomrom. – De hát egész héten dolgoztam, és holnap is ügyeletben vagyok! Csak két órára kéne vigyáznod a gyerekekre. – Próbáltam nem sírni, de a hangom elcsuklott. – Zsuzsi, nekem is jár egy kis élet. Majd máskor. – És letette.

Ott álltam a panelkonyhában Zuglóban, egyedül a két kisgyerekkel, akik közül a nagyobbik épp most borította ki a kakaót a frissen mosott padlóra. Azt hittem, hogy amikor anya lettem, majd minden könnyebb lesz, mert legalább anyámra számíthatok. De ő mintha egyre távolabb sodródna tőlünk. Mióta apám elhagyta őt – már több mint tíz éve –, mintha új életet kezdett volna: új frizura, új ruhák, új férfiak. És én? Én maradtam ugyanaz az örökösen aggódó, mindent magára vállaló lány.

Gyerekkoromban anya mindig azt mondta: „Zsuzsi, csak magadra számíthatsz ebben az életben.” Akkor még nem értettem, most viszont minden nap érzem ennek a súlyát. A férjem három éve elköltözött egy fiatalabb nőhöz, azóta mindent egyedül csinálok: bölcsőde, munka, főzés, takarítás, házi feladat. Néha úgy érzem, belefulladok ebbe az egészbe.

A múlt héten is ugyanez volt. A munkahelyemen – egy zuglói rendelőben vagyok asszisztens – túlóráztam, mert az egyik kolléganő megbetegedett. Anyámnak szóltam előre: „Anya, pénteken el tudnád hozni a gyerekeket az oviból?” – „Pénteken? Nem jó, akkor megyek színházba Lajossal.” Lajos az aktuális udvarlója volt. Egy pillanatra elhallgattam. „És szombaton?” – „Szombaton wellness hétvégére megyünk Siófokra.” – „És vasárnap?” – „Vasárnap pihenek.” Ennyi.

A barátnőim irigykedve nézik anyámat: „De jó neki! Hogy bír ennyi energiával?” Én viszont csak azt látom: nincs mellettem. Amikor beteg vagyok, amikor a gyerekek lázasak, amikor egyszerűen csak sírni szeretnék valakinek a vállán.

Egyik este aztán nem bírtam tovább. A gyerekek már aludtak, én pedig bámultam ki az ablakon a sárga villamos fényére. Felhívtam anyámat.
– Anya… beszélhetnénk komolyan?
– Most nem jó, Zsuzsi. Holnap randim van.
– Mindig randizol! Mikor leszel végre nagymama? Mikor leszel újra az én anyám?
– Zsuzsi… – sóhajtott nagyot. – Egész életemben csak érted éltem. Most végre magamért akarok.
– És én? És az unokáid? Nekünk már nem jársz?
– Ne csináld ezt velem! – hangja remegett. – Tudod jól, mennyit szenvedtem apáddal! Most végre boldog vagyok.
– De én nem vagyok boldog! Egyedül vagyok! Segíts!
– Felnőtt vagy már. Megoldod.

Letettem. Sírtam. Dühös voltam rá és magamra is. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy ő az?

Másnap reggel a gyerekek kérdezték: „Mama mikor jön át?” Mit mondjak nekik? Hogy mama inkább randira megy? Hogy már nem érdekli őket?

A munkahelyemen is mindenki csak panaszkodik: „Az én anyám folyton beleszól mindenbe!” Én meg csendben hallgatok. Bárcsak beleszólna az enyém is! Bárcsak csak egyszer áthívna ebédre! Bárcsak egyszer azt mondaná: „Zsuzsi, pihenj le egy órát, majd én vigyázok rájuk.” De nem mondja.

A húgommal is összevesztünk emiatt. Ő vidéken él, ritkán látogat haza. Szerinte túl sokat várok el anyától: „Hagyd már élni! Egész életében csak dolgozott és szenvedett!” De én úgy érzem: most rám hárul minden teher.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk anyám. A gyerekek örömmel rohantak hozzá: „Mama! Mama!” Én csak álltam az ajtóban.
– Hoztam nekik egy kis csokit – mondta zavartan.
– Köszönjük – feleltem hűvösen.
Leültünk a konyhában. A gyerekek játszottak vele pár percet, aztán visszamentek rajzolni.
– Zsuzsi… ne haragudj rám – kezdte halkan.
– Fáj… hogy sosem vagy itt – mondtam ki végre.
– Tudod… amikor apád elment… azt hittem, soha többé nem leszek boldog. Most végre érzem magamban az életet. Nem akarom megint csak másoknak élni.
– De én is szenvedek! Egyedül vagyok! Nem tudsz néha segíteni?
– Próbálok… de félek visszacsúszni abba a régi életbe. Félek attól, hogy megint csak másokat szolgáljak ki.

Csend lett köztünk. Aztán anyám felállt:
– Megpróbálok többször jönni… De kérlek… próbáld megérteni engem is.

Azóta néha tényleg átjön. De sosem tudom előre: lesz-e kedve, lesz-e ideje. A barátnőim továbbra is irigykednek rá; én pedig minden nap küzdök magammal: jogom van-e elvárni tőle bármit? Vagy tényleg csak magamra számíthatok?

Néha azon gondolkodom: vajon én milyen anya leszek majd az unokáimnak? Vajon megtalálom valaha az egyensúlyt önmagam és a családom között?

Ti mit gondoltok? Tényleg önző vagyok? Vagy minden generációnak joga van végre magára is gondolni?