A nővérem áldozata: amikor a szeretet nem tér vissza

– Miért nem jönnek el hozzám? – kérdezte Katalin remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kezében egy régi fényképet szorongatott: rajta ő, fiatalon, két kisgyerekkel a karjában. A szeme sarkában könnyek csillogtak.

Nem tudtam mit mondani. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban ismétlődött ez a kérdés. Katalin egész életében csak adott: reggelente elsőként kelt, hogy a gyerekeknek friss kakaót készítsen, délutánonként a játszótéren várta őket, este pedig mesét olvasott nekik. Amikor a férje, Lajos meghalt egy hirtelen szívrohamban, Katalin harmincnyolc éves volt. Egyedül maradt két kamasszal: Gergővel és Zsuzsival.

Akkoriban mindenki csodálta az erejét. Én is. A saját életemet háttérbe szorítva próbáltam segíteni neki, de ő mindig azt mondta: „Ne aggódj értem, Éva. A gyerekeimért mindent kibírok.” És kibírta. Gergőből jogász lett, Zsuzsi pedig tanárnő. Mindketten Budapestre költöztek, ritkán jártak haza.

Az első jelek tavaly ősszel jelentkeztek. Katalin egyre többször felejtett el dolgokat: először csak apróságokat – hol hagyta a kulcsát, mikor kell gyógyszert bevenni –, aztán már a boltba is elfelejtett elmenni. Az orvos Alzheimer-kórt diagnosztizált nála. Amikor ezt megtudtam, azonnal hívtam Gergőt és Zsuzsit.

– Anyu mindig mindent megtett értünk – mondtam nekik a telefonban. – Most rajtatok a sor.

– Tudom, Éva néni – felelte Gergő fáradtan. – De most nagyon sok a munka az irodában… Majd hétvégén felhívom.

Zsuzsi sem volt más: „Most épp vizsgáztatok, de majd jövő héten leugrom.”

A hetekből hónapok lettek. Katalin egyre rosszabbul lett. Néha rám sem ismert. Máskor meg hirtelen felragyogott az arca:

– Gergő? Zsuzsi? Itthon vagytok?

– Nem, Kati – válaszoltam halkan. – Éva vagyok.

Egyik este Katalin sírva fakadt:

– Mit rontottam el? Miért nem szeretnek már?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

A faluban mindenki tudta, mi történik. A szomszédok összesúgtak mögöttünk: „Bezzeg régen milyen rendes asszony volt! Most meg… senki sem törődik vele.”

Próbáltam beszélni Gergővel és Zsuzsival. Egyikük sem ért rá. Mindig volt fontosabb dolguk: munka, gyerekek, vizsgák, utazás. Egyszer Zsuzsi azt mondta:

– Anya mindig azt akarta, hogy boldogok legyünk. Most azok vagyunk. Nem akarom látni így…

Dühös lettem:

– De ő most van rátok a legnagyobb szüksége! Hogy lehettek ennyire önzők?

Zsuzsi csak sírt.

Katalin állapota romlott. Egyre többször kellett segítenem neki fürdeni, enni, öltözni. Néha azt hittem, már csak én vagyok neki ezen a világon.

Egy vasárnap délután csengettek. Gergő állt az ajtóban, kezében egy csokor virággal.

– Szia, Éva – mondta zavartan. – Anyu… hogy van?

– Menj be hozzá – feleltem halkan.

Katalin az ágyban feküdt, üres tekintettel bámulta a plafont. Gergő leült mellé.

– Szia, anya…

Katalin lassan felé fordult:

– Ki vagy te?

Gergő arca eltorzult a fájdalomtól.

Aznap este sokáig beszélgettünk Gergővel.

– Nem tudtam… Nem gondoltam volna… – suttogta.

– Mindig azt hisszük, van még időnk – mondtam neki keserűen.

Másnap Zsuzsi is megérkezett. Együtt ültünk Katalin ágya mellett. Ő már nem beszélt sokat. Néha mosolygott ránk, máskor csak nézett maga elé.

Az utolsó napján odahajoltam hozzá:

– Itt vagyunk veled, Kati.

Ő csak annyit suttogott:

– Szeretlek benneteket…

Katalin temetésén az egész falu ott volt. Gergő és Zsuzsi zokogtak a sírnál. Utána sokáig ültem még a temetőben.

Vajon hol rontottuk el? Miért felejtjük el azokat, akik mindent értünk tettek? Miért csak akkor ébredünk rá a hibáinkra, amikor már késő?

Talán ti tudtok válaszolni erre helyettem…