„A lányom születésnapján sem voltam ott – vajon tényleg ennyire rossz anya lettem?”

– Marika, kérlek, legalább most vedd fel! – suttogtam a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, előttem a hideg kávéval és a tegnapi zsemlemorzsával. A vonal túlsó végén csak a síri csend válaszolt. A telefonom kijelzőjén ott villogott: „Nincs válasz”. Ma van a születésnapja. És én még csak egy ölelést sem adhatok neki.

Hatvanéves vagyok. Özvegy három éve. A férjem, Laci, hirtelen ment el – egy reggel már nem ébredt fel. Azóta minden nap egy kicsit nehezebb. A munkahelyemről is elküldtek, mondván, „fiatalítani kell a csapatot”. Azóta csak az álláskereső portálokat böngészem, de ki akar egy hatvanéves nőt felvenni? A napjaim összefolynak: reggelente kávé, délután séta a panelház körül, este híradó. És közben Marika…

Marika mindig is érzékeny lány volt. Kicsiként hozzám bújt esténként, együtt néztük a régi magyar filmeket. De ahogy nőtt, egyre távolabb került tőlem. Talán túl sokat dolgoztam. Talán túl szigorú voltam vele, amikor kamaszodott. Emlékszem, egyszer sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták a szemüvege miatt. Én csak annyit mondtam: „Ne törődj velük, tanulj inkább!” Most már tudom, hogy ölelésre lett volna szüksége.

A férjem halála után minden megváltozott. Marika akkor már Pesten élt az egyetemen, ritkán jött haza. Az első karácsony nélküle olyan volt, mintha valaki kihúzta volna a szőnyeget a lábam alól. Próbáltam hívni, üzenni neki, de mindig csak rövid válaszokat kaptam: „Sok a dolgom”, „Majd hívlak”.

Tavaly még eljött hozzám a születésnapján. Hoztam neki túrós rétest – mindig azt szerette. De egész este a telefonját nyomkodta, alig szólt hozzám. Amikor megkérdeztem, mi bántja, csak annyit mondott: „Anya, te ezt úgysem értenéd.” Akkor még próbáltam viccelődni: „Na majd ha te is hatvan leszel!” De ő csak felállt az asztaltól és elment cigizni az erkélyre.

Most itt ülök egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire rossz anya lettem? Hol rontottam el? Amikor Laci meghalt, talán túl sokat vártam el tőle is. Azt akartam, hogy ő legyen az erős – miközben én magam is darabokra hullottam.

A múlt héten találkoztam a lépcsőházban Ilonával. Ő is özvegy, de az unokái minden hétvégén nála vannak. Kérdezte: „Marika mikor jön legközelebb?” Csak vállat vontam: „Sokat dolgozik.” Hazudtam. Nem tudom, mikor látom újra.

Este felhívtam Zsuzsát, a régi barátnőmet. Ő mindig meghallgat.
– Zsuzsa, szerinted mit csináljak? – kérdeztem.
– Próbáld megírni neki mindazt, amit érzel – mondta halkan. – Néha könnyebb leírni, mint kimondani.

Így hát leültem és írtam egy levelet Marikának:
„Drága Kislányom! Tudom, hogy mostanában sokat hibáztam. Talán nem voltam elég jó anya. Sajnálom, ha megbántottalak vagy nem figyeltem rád eléggé. Nagyon hiányzol. Szeretném tudni, hogy vagy. Ha egyszer úgy érzed, beszélgetnél velem, én itt vagyok.”

Nem válaszolt rá.

Másnap reggel kopogtak az ajtón. A szívem hevesen vert – talán Marika! De csak a postás volt egy csekkel.

Aznap délután Ilona átjött egy szelet almás pitével.
– Ne add fel! – mondta biztatóan. – Az én fiam is eltűnt évekre, aztán egyszer csak visszajött.
– De mi van, ha nálunk már késő? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Soha nincs késő – felelte határozottan.

Este újra próbáltam hívni Marikát. Megint csak a hangposta jelentkezett: „A hívott szám jelenleg nem elérhető.”

A következő napokban egyre mélyebb lett bennem az üresség. A boltban ismerősök kérdezgették: „Hogy van Marika?” Mindig ugyanazt feleltem: „Jól van.” Hazafelé menet néztem a játszótéren nevetgélő anyákat és lányaikat. Vajon nekünk miért nem sikerült?

Egy este aztán váratlanul csörgött a telefonom. Marika neve villogott rajta.
– Szia anya – szólt bele fáradt hangon.
– Szia kicsim! – majdnem elsírtam magam.
– Csak azért hívlak… mert olvastam a leveledet. Nem tudom, mit mondjak…
– Nem kell mondanod semmit – suttogtam. – Csak örülök, hogy hallom a hangodat.
– Anya… én is hibáztam sokszor. Csak… nehéz volt minden apa után… és néha haragszom rád is…
– Tudom – mondtam halkan. – Én is haragszom magamra.
Csend lett.
– Talán… majd egyszer beszélgethetnénk hosszabban – mondta végül Marika.
– Bármikor szeretnéd… én itt vagyok.

Letettük. Nem oldódott meg minden varázsütésre. De talán ez már valami kezdet volt.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, előttem egy bögre meleg tea. A telefonom némán pihen mellettem. Vajon tényleg ennyire rossz anya lettem? Vagy csak túl későn jöttem rá arra, mi igazán fontos? Ti mit tennétek a helyemben?