Segítség! A párom nem akar feleségül venni, és az anyja is ellene van – pedig babát várok

– Nem foglak feleségül venni, Anna! – Gábor hangja élesen hasított át a vasárnapi ebéd csendjén. A kanál megállt a kezemben, a leves gőze hirtelen fojtogatóvá vált. Anyja, Ilona, csak bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Gábor, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem remegő hangon, miközben próbáltam nem sírni. Az asztal túloldalán László, Gábor apja, összeráncolta a homlokát.

– Anna, ne vedd magadra – szólt közbe Ilona. – A mai világban már nem kell mindent úgy csinálni, mint régen. Egy gyerek nem ok a házasságra.

– De én szeretném, ha család lennénk – suttogtam. – Már három hónapos terhes vagyok.

Gábor elfordította a fejét. – Nem érzem késznek magam erre. Nem akarok házasságot. Ez az egész túl gyors.

A szívem összeszorult. Az elmúlt hónapokban azt hittem, minden rendben van köztünk. Szerettem Gábort, és azt hittem, ő is szeret engem. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a lakásban, ahol minden tárgy Ilona ízlését tükrözte.

László letette a villáját. – Fiam, gondold át ezt még egyszer. Egy gyerek felelősség. Anna nem érdemli meg ezt a bizonytalanságot.

Ilona felhorkant. – László, ne szólj bele! Ez Gábor döntése. Anna is tudhatta volna, hogy nem minden férfi akar rögtön házasodni.

– De én szeretem Gábort! – törtek ki belőlem a könnyek. – És azt hittem, ő is szeret engem…

Gábor rám nézett, de a tekintetében csak zavart láttam. – Szeretlek, de nem akarok házasodni. Nem most. Talán majd egyszer.

A szüleim vidéken élnek, és mindig azt mondták: „Anna, csak olyan férfihoz menj hozzá, aki tisztel és megbecsül.” Most viszont úgy éreztem, mintha egyedül lennék ebben az egészben.

Az ebéd csendben folytatódott. Ilona arról beszélt, mennyire divat ma már az élettársi kapcsolat, és hogy az esküvő csak pénzkidobás. László néha rám pillantott együttérzően, de láttam rajta: ő sem tudja, mit tegyen.

Aznap este Gáborral kettesben maradtunk a lakásban. Próbáltam beszélni vele.

– Miért nem akarsz feleségül venni? – kérdeztem halkan.

– Félek… Félek attól, hogy minden megváltozik. Hogy elveszítem a szabadságomat. És anyám is azt mondta…

– Mindig az anyádra hallgatsz? – fakadtam ki.

– Ő csak jót akar nekem.

– És én? Én mit érek neked?

Gábor hallgatott. A csend közöttünk vastagabb volt bármilyen falnál.

Az éjszaka közepén felhívtam anyámat. Elmondtam neki mindent.

– Kislányom – mondta sírva –, ha kell, hazajössz hozzánk. Mi mindig itt leszünk neked.

De én nem akartam feladni. Szerettem Gábort és hittem abban, hogy meg tudjuk oldani.

A következő hetekben minden nap próbáltam beszélni vele. Néha úgy tűnt, meginog benne valami, máskor viszont teljesen elzárkózott. Ilona egyre többször jött át hozzánk, és mindig arról beszélt, mennyire rossz ötlet lenne most házasodni.

Egy este László keresett fel munka után.

– Anna, tudom, hogy nehéz most neked. De ne hagyd magad! Ha Gábor tényleg szeret téged és a gyereketeket, akkor vállalnia kell a felelősséget is. Én melletted állok.

Ez adott egy kis erőt. Másnap leültem Gáborral beszélgetni.

– Nézd – mondtam –, nem akarok senkit kényszeríteni semmire. De ha nem vagy biztos bennünk és a gyerekünkben sem… akkor lehet, hogy jobb lenne külön utakon folytatni.

Gábor arca elsápadt. – Ezt nem gondolod komolyan…

– De igen. Nem akarok egyedül maradni egy olyan kapcsolatban, ahol csak én hiszek abban, hogy család lehetünk.

Napokig tartott a bizonytalanság. Gábor hol közeledett felém, hol eltávolodott. Ilona egyre ellenségesebb lett velem szemben: „Majd meglátod, Anna, egyedül nem lesz könnyű!”

Aztán egy este Gábor hazajött és leült mellém.

– Sokat gondolkodtam… Félek az esküvőtől és attól is, hogy apává válok. De szeretlek téged… Csak időt kérek.

– Mennyi időt? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom…

Ekkor rájöttem: talán sosem lesz készen arra, amit én szeretnék. Talán mindig az anyja lesz az első helyen az életében.

Végül úgy döntöttem: visszaköltözöm a szüleimhez vidékre. Nehéz volt meghozni ezt a döntést, de tudtam: most már nem csak magamért felelek.

Az utolsó estén Gábor csak annyit mondott:

– Sajnálom…

Most itt ülök a gyerekszobában otthon, anyám süteményillatában és apám halk rádiója mellett… És azon gondolkodom:

„Vajon jól döntöttem? Lehet-e boldog családot építeni ott, ahol csak egyik fél hisz benne igazán? Ti mit tennétek a helyemben?”