Csak az egyik fiam tért vissza – Egy anya legnagyobb rémálma
– Hol van Viktor? – kérdeztem remegő hangon, miközben Péter zihálva állt az előszobában, arcán könnyekkel keveredő izzadságcseppekkel.
– Nem tudom, anya! – kiáltotta vissza, és a hangja megtört, mint egy elpattanó húr. – Azt mondta, hogy csak megnézi a játszóteret, és én vártam rá, de nem jött… Próbáltam keresni, de nem találtam sehol!
A szívem egy pillanat alatt összeszorult. A lakásban hirtelen minden túl csendes lett. Az ablakon át beszűrődő villamos csilingelése is mintha gúnyolódott volna rajtam: „Hát nem vigyáztál eléggé!”
Azonnal felkaptam a kabátomat, és Péter kezét szorosan megfogva rohantunk le a lépcsőházban. A szomszéd néni, Ilonka néni épp akkor jött ki a liftből.
– Mi történt, Mari? Miért rohantok így?
– Viktor eltűnt! – kiáltottam vissza, és már futottam is tovább. A boltig vezető út minden métere egy örökkévalóságnak tűnt. Az emberek arca elmosódott foltokká vált, csak egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: „Hol van a fiam?”
A kisbolt előtt megálltam, levegő után kapkodva. A pénztáros, Jutka néni, aggódva nézett rám.
– Mari, mi történt?
– Nem láttad Viktort? A kisebbik fiamat? Péterrel voltak itt…
– Csak Pétert láttam, ő vette a kenyeret és tejet. Viktor nem jött be.
A lábaim remegni kezdtek. Péter sírva kapaszkodott belém.
– Anya, én nem akartam… – suttogta.
– Tudom, kisfiam… Nem a te hibád – próbáltam erősnek tűnni, de belül már darabokra hullottam.
A játszótér felé rohantunk. Ott volt néhány gyerek, de Viktort sehol sem láttam. Egy anyuka odalépett hozzám.
– Mari, mi történt? Olyan sápadt vagy!
– Nem láttad Viktort? Hat éves, barna sapkában…
– Nem… De segítünk keresni!
Az egész lakótelep mozdult meg. Idegenek is csatlakoztak hozzánk: apukák biciklivel, nagymamák babakocsival. Minden bokor mögé benéztünk, minden pad alá lehajoltunk. Közben egyre jobban elhatalmasodott rajtam a bűntudat: „Miért engedtem el őket kettesben? Miért nem mentem velük?”
Felhívtam Zoltánt, a férjemet. A hangom alig volt több suttogásnál.
– Viktor eltűnt…
– Azonnal indulok haza! – mondta, és hallottam a hangján a pánikot.
A rendőrséget is értesítettük. Két fiatal járőr érkezett perceken belül.
– Mikor látta utoljára a fiát? Volt rajta valami különös ruha? – kérdezték türelmesen.
– Barna sapka, kék kabát… És mindig magánál hordja azt a kis plüsskutyát…
Az egyik rendőr lehajolt Péterhez.
– Te vagy a bátyja? Emlékszel valamire? Láttál valakit a játszótér körül?
Péter csak rázta a fejét és zokogott. Soha nem láttam még ilyen megtörtnek.
Az idő vánszorgott. Már sötétedett, amikor Zoltán is hazaért. Átöleltük egymást az előszobában, mindketten sírtunk. A lakásban minden Viktor után kiáltott: az asztalon hagyott rajza, a cipője az ajtó mellett…
A rendőrök újra és újra kérdeztek. Próbáltam visszaemlékezni minden apró részletre. Vajon valaki elvitte? Vagy csak eltévedt? Vagy valami baj érte?
Péter egész este mellettem ült. Néha megsimogattam a haját.
– Anya… ha nem engedem elmenni… – kezdte újra meg újra.
– Nem te tehetsz róla! – mondtam mindig határozottan, de magamban én is ezt kérdeztem: „Miért nem voltam óvatosabb?”
Az éjszaka végtelennek tűnt. Minden percben azt vártam, hogy megszólal a telefon vagy kopognak az ajtón. Zoltán csendben járkált fel-alá. Néha kinézett az ablakon, mintha attól félne, hogy Viktor bármelyik pillanatban felbukkanhat odalent.
Hajnali háromkor csörgött meg a telefon. A rendőrség volt az.
– Megtaláltuk Viktort! – mondta egy ismerős hang. – Egy idős néni talált rá a parkban. Kicsit megijedt, de jól van!
A megkönnyebbülés úgy szakadt rám, mint egy záporos nyári eső. Zoltánnal együtt rohantunk le az utcára. Ott állt Viktor egy rendőr mellett, kezében szorította a plüsskutyáját és sírt.
Átöleltem őt olyan erősen, ahogy csak bírtam.
– Anya… féltem… – suttogta.
– Én is féltem… de most már minden rendben lesz – mondtam neki könnyek között.
Azóta sem tudom elfelejteni azt a napot. Minden pillanatát újra és újra átélem magamban: a félelmet, a bűntudatot és végül azt az óriási megkönnyebbülést. Vajon hány szülő él át hasonlót nap mint nap? És vajon hogyan lehet megbocsátani magunknak azt a pillanatnyi hibát?