Segítség! A nagyapám elvette a szomszédot, és most már nem beszél velünk

– Már megint nem veszi fel – motyogtam magam elé, miközben a telefon kijelzőjén újra és újra ugyanaz a név villant fel: Nagypapa. Az ujjbegyem remegett, ahogy letettem a készüléket az asztalra. Anyám a konyhában csörömpölt, de a mozdulatai idegesek voltak, mintha minden tányér egy-egy kimondatlan szó lenne, amit sosem mondott ki apjának.

– Próbáltad már ma? – kérdezte halkan, de a hangjában ott bujkált a reménytelenség.

– Már háromszor – feleltem. – Tegnap is. Meg előtte is. Semmi.

Anyám csak bólintott, aztán hátat fordított. Tudtam, hogy sírni fog, de már nem akartam látni. Azóta ilyen minden napunk, mióta nagyapa elvette Marikát, a szomszéd nénit. Mindenki csak találgat, hogy miért történt így, de senki sem meri kimondani: elvesztettük őt.

A temetés után még összetartottunk. Nagymama hiánya mindannyiunkat összetört, de legalább együtt voltunk. Nagyapa akkor még minden vasárnap nálunk ebédelt, mesélt régi történeteket a háborúról, a balatoni nyaralásokról, amikor anyám még kislány volt. Aztán egy nap bejelentette: „Holnap Marikával elmegyünk a polgármesteri hivatalba.”

Anyám arca elsápadt. – Apa… ez most komoly?

– Komolyabb nem is lehetne – felelte nagyapa, és olyan határozottan nézett ránk, ahogy még sosem láttam.

Azt hittük, csak hirtelen fellángolás. Hogy majd meggondolja magát. De nem így lett. Egy hét múlva már Marika házában lakott, és onnantól kezdve mintha eltűnt volna az életünkből. Nem jött többé vasárnapi ebédre. Nem hívott fel minket. Ha átmentünk hozzá, Marika nyitott ajtót, és mindig azt mondta: „János most pihen.”

A családi csoportban egyre több lett a feszültség. Az unokatestvérem, Gergő egyszerűen kitörölte nagyapát a telefonjából. Anyám minden este sírt. Apám csak morgott valamit arról, hogy „öregember bolondozik”. Én pedig ott ültem az üres szobámban, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden rendben volt.

Egyik este elhatároztam: átmegyek hozzájuk. Nem szóltam senkinek. A házuk előtt álltam meg, és hallgattam a tévé hangját bentről. Kopogtam. Marika nyitott ajtót.

– Szia, Anna – mondta hűvösen. – János most nem ér rá.

– Csak egy percre szeretnék beszélni vele – kérleltem.

– Most vacsorázunk – felelte Marika, és becsukta az ajtót az orrom előtt.

Hazafelé menet sírtam. Nem értettem semmit. Hogy lehet az, hogy valaki egyik napról a másikra elfelejti a családját?

Másnap anyám is próbálkozott. Felhívta Marikát.

– Szeretnék beszélni apámmal – mondta.

– János most pihen – jött a válasz.

– De hát hónapok óta nem láttuk! Miért nem engeded meg neki, hogy találkozzon velünk?

– Ő döntött így – felelte Marika ridegen.

Anyám letette a telefont és zokogva rogyott le a kanapéra.

A családunk darabokra hullott. Mindenki mást hibáztatott: anyám Marikát, apám nagyapát, Gergő szerint mindenki túlérzékeny volt. Én csak azt éreztem: elvesztettem azt az embert, aki mindig mellettem állt.

Egy nap levelet kaptam. A borítékon nagyapa kézírása volt.

„Drága Annám! Ne haragudj rám! Tudom, hogy fáj nektek ez az egész. De én is csak ember vagyok. Egyedül maradtam, és féltem attól, hogy beleőrülök a magányba. Marika mellett újra éreztem valamit… De nem akarom, hogy haragudjatok rám. Szeretlek benneteket! János”

A levél összegyűrődött a kezemben. Hirtelen minden haragom elszállt, csak a fájdalom maradt.

Azóta is próbálkozunk: néha viszünk neki süteményt az ajtó elé, néha csak csendben ülünk a konyhában és várjuk, hogy egyszer majd újra felhívjon minket.

De vajon tényleg önzőek vagyunk? Vagy ő az? Lehet-e új életet kezdeni anélkül, hogy közben ne veszítsük el egymást örökre?

Néha azon gondolkodom: ha majd én leszek idős és magányos… vajon én is így döntenék? Vajon tényleg csak ennyi kell ahhoz, hogy egy család széthulljon?