Amikor a férjem elfelejtette a családunkat a testvére miatt
— Megint ott vacsorázol? — kérdezem remegő hangon, miközben nézem, ahogy Gábor felveszi a kabátját. Harmadszor ezen a héten. Már meg sem próbálja elrejteni, hogy megint a sógornőmnél, Katánál lesz. Egyedül maradok a gyerekekkel, mint minden este mostanában.
Gábor nem néz rám. — Segítenem kell Katának. A gyerekek még kicsik, és egyedül van — mondja halkan, szinte közönyösen.
— És a mi gyerekeink? — suttogom, de ő már becsukta maga mögött az ajtót.
Hat hónappal ezelőtt minden más volt. Gábor öccse, András, egy tragikus autóbalesetben halt meg az M3-ason, valahol Gödöllő közelében. Kata és két kisgyerekük, Bence és Zsófi maradtak utána. A fájdalom mindannyiunkat letaglózott, de Gábort különösen. Ők ketten mindig is elválaszthatatlanok voltak: együtt nőttek fel egy kis borsodi faluban, mindent együtt éltek át.
Az elején értettem Gábor szükségét, hogy ott legyen Katáéknál. Én is segítettem: főztünk nekik, vigyáztunk a gyerekekre, együtt töltöttük a karácsonyt is. De ahogy múltak a hetek, Gábor egyre több időt töltött náluk. Minden este későn jött haza, gyakran vitt nekik bevásárlást, miközben a mi gyerekeink — Anna és Marci — egyre többször kérdezték: „Anya, apa megint Katánál van?”
Egy este Anna odabújt hozzám vacsora közben.
— Anya, apa ma is Katánál alszik? — kérdezte halkan.
— Nem alszik ott, csak segít nekik — próbáltam nyugodt hangon válaszolni, de éreztem, hogy elcsuklik a hangom.
— És nekünk ki segít? — suttogta vissza Anna. Ez összetörte a szívemet.
Próbáltam beszélni Gáborral. Egyik éjjel megvártam, amikor hazaért. Már majdnem éjfél volt.
— Beszélnünk kell — mondtam határozottan.
Fáradtan leült velem szemben.
— Tudom, mit akarsz mondani — sóhajtott. — De nem hagyhatom őket magukra. András volt a testvérem! Megígértem neki…
— És mi? Mi is itt vagyunk! Anna minden este sír, Marci nem akar iskolába menni… Én… én láthatatlan vagyok! — törtem ki.
Sokáig hallgatott. Végül csak annyit mondott:
— Minden rendbe jön. Csak még egy kis idő kell.
De az idő telt, és semmi sem változott. Egyre nagyobb lett köztünk a távolság. A vacsorák némák voltak, a gyerekek magukba zárkóztak. Anyám is észrevette.
— Ez így nem mehet tovább, Réka — mondta egy vasárnap délelőtt a teraszon kávézva. — Határt kell szabnod! Gábornak itt is van családja!
De hogyan szabjak határt valakinek, aki két világ között őrlődik: kötelesség és szeretet?
Egy este Anna belázasodott. Felhívtam Gábort — természetesen Katánál volt.
— Kérlek, gyere haza! Anna rosszul van! — könyörögtem.
— Nem tudok most menni… Zsófi sír, nem tud elaludni nélkülem… Később megyek — felelte fásultan.
Akkor eltört bennem valami. Összepakoltam a gyerekeket és anyámhoz költöztünk pár napra. Csak egy cetlit hagytam az asztalon: „Döntened kell: hol van az otthonod?”
Két nap múlva Gábor megjelent anyáméknál. Megöregedettnek tűnt.
— Réka… Nem tudom, mit tegyek. Mindenért bűntudatom van… Ha Katát magára hagyom, úgy érzem, cserbenhagyom Andrást. Ha veletek vagyok, titeket hagylak cserben…
— Senki nem várja el tőled ezt az áldozatot! Csak légy apa! Légy férj! Nem menthetsz meg mindenkit…
Először sírt azóta, hogy András meghalt. Átöleltem, de éreztem: köztünk maradt valami láthatatlan fal.
Most valami furcsa fegyverszünetben élünk. Gábor próbál többet itthon lenni, de amikor Kata hívja telefonon, mindig elsötétül a tekintete.
Néha azon gondolkodom: meddig bírja ezt egy család? Mikor válik a segítség önfeladássá? Ti mit tennétek? Meddig várnátok arra, hogy valaki igazán hazatérjen hozzátok?