Minden találkozásnak megvan a maga ideje – Egy magyar nő újrakezdése a válás után

– Miért pont most? – kérdeztem magamtól, miközben a csapból egyre erősebben csöpögött a víz. A januári reggel hideg volt, a panelház ablakán túl szürke köd ült a város felett. A konyhaasztalon ott állt a félig üres kávéscsésze, mellette egy gyűrött levél: „Kata, ne haragudj, de nem bírom tovább. Elköltözöm. Sajnálom.” – ennyi maradt tőle, huszonhét év után.

A nevem Tóth Katalin. Hatvanegy éves vagyok, és most először érzem magam igazán egyedül. A fiam, Gergő Németországban dolgozik, ritkán hív, anyám már rég meghalt, apámról pedig csak annyit tudok, hogy valahol vidéken él az új családjával. A férjem, Laci, tavaly ősszel bejelentette: szerelmes lett egy fiatalabb nőbe. Azóta csak az ügyvédje keresett.

A csap csöpögése egyre hangosabb lett. Felálltam, hogy elzárjam, de a karom remegett. – Hogy lehet, hogy még ezt sem tudom megoldani? – sziszegtem magam elé. Aztán hirtelen elöntött a düh: nem elég, hogy Laci elment, még a ház is szétesik körülöttem?

A telefonom megcsörrent. Anyósom volt az. – Kata, beszélni akarok veled. Laci nem jelentkezik, te tudod hol van? – kérdezte számonkérően.
– Nem tudom, Marika néni – feleltem fáradtan. – Már hónapok óta nem beszéltünk.
– Hát ez szép! És Gergő? Ő legalább törődik veled?
– Dolgozik. Elfoglalt.
– Az én időmben nem hagytuk magunkra az anyánkat! – csattant fel.
– Tudom – suttogtam, de már csak a sírás fojtogatta a torkomat.

Letettem a telefont. A fürdőszobába mentem, hogy arcot mossak, de amikor megnyitottam a csapot, a víz egyenesen a padlóra zúdult. – Na, ezt már nem! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

A szomszéd lakásból ekkor halk kopogást hallottam. Az ajtóban ott állt Feri bácsi, a hetvenhárom éves nyugdíjas villanyszerelő.
– Jól van, Kati néni? Hallottam valami zajt…
– Nem vagyok jól – vallottam be remegő hangon. – Elromlott a csap is…
– Hozok szerszámot! – mondta határozottan.

Amíg Feri bácsi szerelte a csapot, én leültem az ágy szélére. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Laci még minden apró hibát megjavított otthon. Most meg…

– Kati néni, kész vagyok! – szólt be Feri bácsi. – De látom, nincs jó kedve…
– Nincs bizony – mondtam keserűen. – Tudja, Feri bácsi, néha azt érzem, mintha mindenki elhagyott volna.
– Az élet ilyen – sóhajtott. – Az én feleségem is meghalt tíz éve. Azóta csak a rádió beszél hozzám esténként.
– És hogy bírja?
– Megszoktam. De tudja mit? Ha akarja, átjöhet néha sakkozni vagy beszélgetni.

Elmosolyodtam. Rég nem ajánlott fel nekem senki semmit csak úgy.

Aznap este Gergő végre felhívott videón.
– Szia anya! Hogy vagy?
– Megvagyok…
– Sajnálom, hogy ritkán jelentkezem… De sokat dolgozom.
– Tudom… Csak hiányzol.
– Majd jövő hónapban hazamegyek pár napra!
– Jó lenne…

A beszélgetés után órákig forgolódtam az ágyban. Vajon mit rontottam el? Miért ment tönkre minden? Miért érzem úgy, hogy már csak teher vagyok mindenkinek?

Másnap reggel Marika néni újra hívott.
– Kata! Laci azt mondta nekem tegnap este telefonon, hogy te zaklatod őt üzenetekkel! Igaz ez?
– Nem igaz! Én már nem keresem…
– Akkor miért panaszkodik rád?
– Talán mert lelkiismeret-furdalása van!
– Ne beszélj így róla! Az én fiam rendes ember!

Letettem dühösen. Még most is őt védi! Soha nem voltam elég jó neki sem…

Aznap délután Feri bácsi becsöngetett egy tál meleg lecsóval.
– Gondoltam, nincs kedve főzni…
– Köszönöm… Maga nagyon rendes.

Leültünk az asztalhoz. Beszélgettünk az időjárásról, a régi időkről, arról, milyen volt fiatalnak lenni a hetvenes években Budapesten. Feri bácsi mesélt arról is, hogyan vesztette el a lányát autóbalesetben.

– Tudja, Kati néni… Az ember azt hiszi, mindent túlélni képtelenség. Aztán mégis tovább kell menni.

A könnyeim potyogtak. Nem szégyelltem már előtte.

Este Gergő írt egy üzenetet: „Anya, szeretlek! Ne aggódj miattam!”

A következő hetekben Feri bácsi rendszeresen átjött sakkozni vagy csak beszélgetni. Néha együtt mentünk piacra is. A házban többen furcsán néztek ránk: „Nézd már, Kati összejött az öreg Ferivel!” – suttogták a lépcsőházban.

Egyik nap váratlanul becsöngetett Laci is.
– Kata… Beszélhetnénk?
– Minek?
– Sajnálom… Nem így akartam… Csak… Nem érzem jól magam az új kapcsolatomban sem.
– Ez már nem rám tartozik – mondtam halkan.
– Haragszol?
– Már nem… Csak fáj még mindig.

Laci zavartan állt az ajtóban.
– Gergő mondta, hogy sokat vagy együtt Ferivel…
– És? Jogom van hozzá!
– Persze… Csak furcsa látni téged mással.

Elmosolyodtam keserűen.
– Most már én is számítok valakinek? Most már fontos vagyok?

Laci lehajtotta a fejét és elment.

Aznap este Feri bácsi átjött egy üveg házi borral.
– Koccintsunk az új kezdetekre!

Nevettünk és sírtunk egyszerre. Rájöttem: lehet újrakezdeni hatvan felett is. Lehet barátokat találni ott is, ahol nem számítunk rá. És lehet megbocsátani annak is, aki megbántott minket – ha nem is neki, hát magunknak.

Most itt ülök az ablakban és nézem a várost. Már nem félek annyira az egyedülléttől. Talán minden találkozásnak tényleg megvan a maga ideje…

Vajon hányan érzik még így magukat ebben az országban? Hányan gondolják azt, hogy már nincs remény? És vajon tényleg igaz: minden veszteség után jöhet valami új? Várom a gondolataitokat.