Az üvegcsés titok – Egy magyar család árulása és újjászületése
– Anyu, ne csináld már ezt! – kiáltott rám Zsolt, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. A hangja éles volt, türelmetlen, mintha már nem is az én fiam lenne, hanem valaki idegen. A szívem összeszorult. A kezem remegett, ahogy a teáscsészét próbáltam visszatenni a tálcára, de az koppant egyet.
– Mit ne csináljak? – kérdeztem halkan, de már tudtam, mire gondol. Az utóbbi hetekben minden nap ugyanaz: feszültség, elhallgatások, Danica – a menyem – hideg pillantásai, és az a furcsa, émelyítő szag a kamrában.
Zsolt sóhajtott. – Már megint elfelejtetted bevenni a gyógyszereidet. Danica mondta, hogy egész nap csak alszol, aztán keresed a szemüvegedet meg a pénztárcádat. Anyu, aggódunk érted!
Hazudik – gondoltam magamban. Nem felejtettem el semmit. Csak éppen mostanában minden mintha elcsúszott volna körülöttem. A tárgyak eltűntek, aztán előkerültek egészen más helyeken. A tejesüveg egyszer a fürdőszobában volt, a szemüvegemet pedig a hűtőben találtam meg. De nem én tettem oda! Esküszöm!
Danica ekkor jelent meg az ajtóban. Karba tett kézzel állt, szőke haját szoros kontyba fogta, arcán az örökös gúnyos mosoly.
– Erzsi néni, hoztam magának egy új vitamint – mondta mézes-mázosan. – Az orvos ajánlotta. Ettől biztosan jobban lesz.
A kezembe nyomott egy kis barna üvegcsét. A címkéjén semmi magyar felirat, csak valami idegen szó: „Valeriana”.
– Nem kérek semmit – ráztam meg a fejem. – Nekem jók a régi gyógyszereim.
Danica szeme megvillant. – De hát csak jót akarok magának! – mondta hangosan, hogy Zsolt is hallja.
A fiam odalépett hozzám és megsimogatta a vállamat. – Anyu, kérlek… Próbáld ki! Danica tényleg csak segíteni akar.
A szívem mélyén tudtam, hogy valami nincs rendben. Az utóbbi hónapokban egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját lakásomban. Amióta Zsolték hozzám költöztek – „átmenetileg”, ahogy mondták –, minden megváltozott. A nappalimban most babakocsi állt, Danica ruhái szanaszét hevertek, és az én régi porcelánjaimat dobozba zárták.
Az első időkben örültem nekik. Egyedül voltam, miután Laci, az uram meghalt. Zsolt mindig is jó fiú volt, sosem szólt vissza, mindig segített. De Danica… Már az első találkozáskor éreztem rajta valami hideget. Nem nézett a szemembe, csak Zsoltot figyelte, mintha attól félne, hogy elveszítem tőle.
Aztán jöttek az apró jelek: Danica sosem evett abból, amit főztem. Mindig panaszkodott: „Túl zsíros”, „Túl magyaros”, „Nem ehetek glutént”. Zsolt először még próbált közvetíteni köztünk, de aztán egyre inkább Danica oldalára állt.
Egy este hallottam őket veszekedni a fürdőszobában:
– Nem bírom tovább! – suttogta Danica dühösen. – Vagy eladja végre azt a lakást és veszünk egy újat magunknak, vagy én elmegyek!
– Légy türelmes! Anyámnak ez az otthona…
– Nekem meg elegem van abból, hogy mindenki csak őt sajnálja! Én is ember vagyok!
A könnyeimet nyeltem vissza a sötétben. Ezek szerint tényleg csak útban vagyok nekik.
Másnap reggel Danica már nem köszönt. Zsolt is sietve ment dolgozni. Egyedül maradtam a lakásban – legalábbis azt hittem.
A kamrában motoszkálást hallottam. Óvatosan benéztem: Danica állt ott és valamit kotort a polcon.
– Mit keresel? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak rendet rakok – felelte gyorsan.
De láttam, hogy valamit eldugott a kötényébe.
Aznap este újabb üvegcsét találtam az éjjeliszekrényemen. Ezúttal már magyar felirat sem volt rajta.
Megijedtem. Vajon mit adnak nekem? Miért érzem magam egyre fáradtabbnak? Miért alszom át egész napokat?
Egyik délután váratlanul betoppant Marika néni, a szomszédasszonyom.
– Erzsi! Jól vagy? Már napok óta nem láttalak!
– Fáradt vagyok… – motyogtam.
– Hát persze! Az a menyed mindig mondja is nekem a lépcsőházban: „Szegény Erzsi néni már nagyon feledékeny.” De tudod mit? Szerintem te nem vagy bolond! Csak valaki azt akarja elhitetni veled!
A szavai villámként csaptak belém. Lehet, hogy tényleg igaz? Hogy Danica szándékosan teszi ezt velem?
Aznap este elhatároztam: nem veszem be többé azt az üvegcsés löttyöt.
Másnap reggel Danica idegesen kutatott az éjjeliszekrényemben.
– Hol van az üvegcsém? – kérdezte ingerülten.
– Nem tudom – feleltem ártatlanul.
– Ne játszd meg magad! Zsoltnak is elmondom!
Zsolt este dühösen rontott be hozzám:
– Anyu! Miért nem veszed be rendesen a gyógyszereidet? Danica aggódik érted!
– Zsoltikám… Biztos vagy benne, hogy ezek jók nekem? Nem érzem magam tőlük jól…
– Anyu! Ne kezdjük már megint! Mindent Danica intéz! Ha nem bírod tovább egyedül…
A hangja megtört bennem valamit. Már nem voltam fontos neki.
Aznap éjjel sírva aludtam el.
Pár nap múlva Marika néni újra átjött és hozott nekem egy kis süteményt.
– Erzsi! Figyelj rám! Ha úgy érzed, baj van, szólj nekem! Ne hagyd magad!
A következő napokban figyelni kezdtem Danicát. Láttam, ahogy titokban telefonál valakivel:
– Igen… Már alig jár ki a szobából… Szerintem hamarosan meggyőzzük Zsoltot is… Persze… A lakás papírjai még mindig nála vannak…
A vér is megfagyott bennem.
Egyik este Zsolt később jött haza. Épp akkor érkezett meg, amikor Danica idegesen keresgélt valamit a táskájában.
– Hol van az az üvegcsém?!
Zsolt értetlenül nézett rá:
– Milyen üvegcséd?
Danica arca elsápadt:
– Csak egy vitamin…
Én ekkor előléptem és odanyújtottam neki az üveget:
– Ezt keresed?
Zsolt elvette tőlem és elolvasta a címkét:
– Ez mi? Ez nem is gyógyszer…
Danica dadogni kezdett:
– Csak… csak nyugtató…
Zsolt rám nézett:
– Anyu… te ezt vetted be eddig?
Bólintottam.
Zsolt arca elsötétült:
– Danica! Mit művelsz?!
Danica sírni kezdett:
– Értetek tettem! Túl sok gond van vele! Nem bírom tovább!
Zsolt döbbenten nézett rá, majd rám:
– Anyu… bocsáss meg!
Aznap este Zsolt először ölelt át úgy igazán hosszú idő után. Danicát elküldte pár napra az anyjához.
Most itt ülök újra a régi konyhámban. A csend más lett: már nem félek tőle. Zsolt minden este velem vacsorázik és újra beszélgetünk.
De néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon mennyire lehet megbízni azokban, akiket szeretünk? És miért olyan könnyű elhinni másoknak bármit egy idős emberről?
Ti mit tennétek az én helyemben?