A színésznő, akit elfelejtett a világ – Egy magyar művésznő vallomása
– Miért nem veszed fel végre a telefont, anya? – csattant fel Dóra hangja a vonal másik végén. – Már harmadszor hívlak ma, és mindig csak azt hallom, hogy ki van kapcsolva.
A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a telefonom rezgett a terítőn. A lakásban csend volt, csak az utcáról hallatszott be néha egy-egy autó zaja. A falon régi fotók: én fiatalon, vörös rúzzsal, csillogó szemekkel, mellettem híres színészek – mind magyarok, mind eltűntek már a süllyesztőben.
– Dóra, ne haragudj, elfelejtettem feltölteni – hazudtam. Valójában nem akartam beszélni vele. Nem akartam hallani a szemrehányásait, hogy miért nem megyek orvoshoz, miért nem járok társaságba, miért nem vagyok olyan nagymama, mint mások.
– Holnap jövök, és elviszlek a rendelőbe! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ne próbáld meg lemondani!
Letettem. A kezem remegett. Mindig is erős nőnek tartottam magam, de mostanában egyre gyakrabban érzem magam gyengének. A tükörbe néztem: az arcomon ráncok, a hajam őszül, a szemem alatt sötét karikák. Hol van már az a nő, akit egykor egész Budapest csodált?
A nevem Szabó Júlia. Egykor a Vígszínház ünnepelt színésznője voltam. Ma már csak egy magányos öregasszony vagyok egy zuglói panelban.
Az életem legnagyobb tragédiája? Hogy mindent feláldoztam a színpadért. Férjem, Tamás – rendező volt – sosem bocsátotta meg nekem, hogy a karrieremet választottam a család helyett. A lányom, Dóra is emiatt nőtt fel haraggal a szívében.
Emlékszem egy veszekedésre húsz évvel ezelőttről:
– Neked mindig csak a taps számított! – kiabálta Tamás. – Én és Dóra csak statiszták vagyunk az életedben!
– Ez nem igaz! – zokogtam. – Értetek dolgozom! Hogy büszkék lehessetek rám!
– Mi nem tapsot akarunk, hanem anyát és feleséget! – vágta rá Dóra.
Akkor még hittem, hogy egyszer majd megértik. De Tamás elhagyott. Dóra pedig felnőtt, férjhez ment, és csak kötelességből keres.
A színház is elfelejtett. Az utolsó szerepem egy idős asszony volt egy kortárs darabban. A premier után odajött hozzám az igazgató:
– Júlia, te mindig is nagy tehetség voltál… de most már fiatalítani kell a társulatot.
Aznap este sírva mentem haza. Azóta csak statiszta vagyok a saját életemben.
A barátnőim közül már alig él valaki. Katalin tavaly halt meg rákban. Zsuzsa vidékre költözött az unokákhoz. Nekem nincs kihez mennem.
Néha lemegyek a közértbe csak azért, hogy embereket lássak. Az eladónő rám mosolyog:
– Szép napot kívánok, művésznő!
Ilyenkor összeszorul a torkom. Még mindig felismernek néhányan. De már nem kérnek autogramot.
A legfájdalmasabbak a családi ünnepek. Karácsonykor Dóra meghív ugyan, de érzem: csak azért teszi, mert muszáj. Az unokám, Ádám egész nap a telefonját nyomkodja.
– Nagyi, mesélj valamit! – kérte egyszer régen.
Elkezdtem mesélni egy régi előadásról, de Dóra félbeszakított:
– Anyu, ne untasd már Ádámot ezekkel a régi sztorikkal!
Azóta inkább hallgatok.
Tavaly nyáron Ádám ballagásán is csak a sor végén ültem. Dóra férje, Gábor udvariasan kezet fogott velem:
– Örülök, hogy el tudtál jönni.
De éreztem: idegen vagyok ebben a családban.
A legrosszabbak az esték. Amikor lekapcsolom a villanyt, és csak a sötétben ülök. Néha előveszem a régi kritikákat:
„Szabó Júlia alakítása felejthetetlen!”
„A magyar színjátszás nagyasszonya!”
Hol vannak már ezek az idők?
Egy este Dóra váratlanul beállított:
– Anya, beszélnünk kell.
Leült velem szemben.
– Nem akarod végre elfogadni a segítséget? Egyedül vagy itt egész nap… Mi lenne, ha beköltöznél hozzánk?
Megdermedtem.
– Nem akarok senki terhére lenni – mondtam halkan.
– Nem lennél teher! Csak… aggódom érted.
De tudtam: valójában fél attól, hogy egyszer majd rám találnak itt egyedül.
Másnap reggel Ádám hívott:
– Nagyi, gyere hozzánk! Szeretném jobban megismerni azt az oldalt belőled, amit anyu sosem mesél el.
Elmosolyodtam. Talán még nincs minden veszve.
De aztán újra rám tört a félelem: ha beköltözöm hozzájuk, végleg le kell mondanom arról az életről, ami egykor az enyém volt? Vagy talán épp most kezdődhet valami új?
Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt Budapesten. Vajon hány idős ember ül még így ebben a városban? Hányan érzik úgy: mindent odaadtak valamiért… és most üres maradt a kezük?
Érdemes volt mindent feláldozni a hivatásért? Vagy csak önmagamat csaptam be? Ti mit gondoltok erről? Várom a gondolataitokat…