Az özvegység utáni magányban azt hittem, a csend lesz az egyetlen társam, amíg egy idegen kutya bele nem rángatott a valóságba. Ő kényszerített rá, hogy döntsek: maradok a múltban, vagy vállalom a felelősséget, a szégyent és a hétköznapi küzdelmeket. Most, amikor egyetlen mondat újra szétszakítana mindent, amit felépítettem, a kutya lélegzete emlékeztet rá, hogy a szeretet nem csak érzés, hanem teher is.