Mindig azt hittem, hogy a nagypapám, Lajos csak egy zsémbes, magának való öregember. Egy nap azonban, amikor a halála után a házát takarítottam, egy régi ládára bukkantam a pincében, ami mindent megváltoztatott. Az ott talált levelek és fényképek felforgatták az egész családunk múltját, és ráébresztettek, mennyi mindent nem tudtam arról az emberről, akit egész életemben ismertem.
Egyetlen mondat, egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy az egész életem megremegjen: a fiam, Kristóf, azt javasolta, költözzek idősek otthonába, és írassam át rá a házat. A múltunk tele volt fájdalmas emlékekkel, félreértésekkel és kimondatlan szavakkal, de sosem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Ez a történet arról szól, hogyan tanultunk meg újra beszélgetni, megérteni egymást, és hogyan találtunk vissza a kölcsönös tisztelethez.
Egy vidéki magyar nagymama vagyok, aki a nyugdíjas évek magányával, családi konfliktusokkal és anyagi gondokkal küzd. A történetemben feltárom, milyen nehézségekkel jár az öregedés, amikor a család széthullik, a barátok eltűnnek, és a mindennapok terhei egyre nehezebbek. Az olvasóimhoz fordulok, hogy együtt gondolkodjunk: vajon van-e kiút ebből a láthatatlan magányból?
