Zöld szemmel: A mostohaapám kegyeltje – Egy esküvő árnyékában

– Miért mindig csak Zsófi? – csattantam fel, miközben anyám a nappali asztalánál ült, kezében a húgom esküvői meghívójával. A szobában fojtogató volt a csend, csak a régi falióra kattogott. Anyám rám nézett, szemeiben fáradt aggodalom csillant.

– Ne kezdjük újra, Lilla – sóhajtotta. – Tudod, hogy mindkettőtöket szeretjük.

De én már nem hittem neki. Tizenhárom éves voltam, amikor megtudtam, hogy akit apának hívtam, valójában nem az igazi apám. De sosem éreztem különbséget – egészen mostanáig. Most, hogy Zsófi férjhez megy, mindenki körülötte forog. És legfőképp apa – vagyis Tamás –, aki soha nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kifejezze, mennyire büszke rá.

Az esküvő előtti hetekben minden nap újabb megaláztatást hozott. Tamás együtt ment Zsófival ruhapróbára, ő intézte a zenekart, sőt még a menyasszonyi csokrot is együtt választották ki. Engem csak akkor kérdeztek meg valamiben, ha már minden eldőlt. Egyik este, amikor Zsófi boldogan mutatta a próbafotókat, Tamás odalépett hozzám.

– Lilla, ugye segítesz majd a vendégek ültetésében? – kérdezte kedvesen, de a hangjában ott bujkált valami leereszkedő.

– Persze – feleltem halkan, de belül forrtam. Miért csak ennyit bíznak rám? Miért nem vagyok elég fontos?

A családi ebédeken is mindig Zsófi volt a középpontban. Tamás mesélte mindenkinek, milyen okos és szorgalmas, mennyi mindent elért már ilyen fiatalon. Én ott ültem mellette, és úgy éreztem magam, mint egy árnyék. Egyik este nem bírtam tovább.

– Apa, te sosem mondod el másoknak, hogy én mit csinálok – szóltam oda halkan.

Tamás meglepetten nézett rám.

– Dehogyisnem! Büszke vagyok rád is, Lilla. Csak most Zsófi nagy napja közeleg.

De ez nem volt igaz. Az elmúlt hónapokban mintha láthatatlanná váltam volna számára. Minden apró figyelmesség Zsófinak jutott: külön ajándékok, közös programok, titkos összekacsintások. Én csak a maradékot kaptam.

Egyik este anyámmal beszélgettem a konyhában.

– Anya, miért szereti Tamás jobban Zsófit? – kérdeztem könnyes szemmel.

Anyám sokáig hallgatott.

– Nem szereti jobban – mondta végül halkan. – Csak… talán könnyebb neki kimutatni felé az érzéseit. Tudod, te mindig olyan önálló voltál. Talán azt hiszi, nincs is szükséged rá.

Ez fájt. Hiszen én is vágytam rá, hogy fontos legyek neki. Hogy egyszer végre engem is ugyanúgy szeressen.

Az esküvő napján mindenki izgatottan sürgött-forgott. Zsófi ragyogott a fehér ruhájában, Tamás pedig büszkén vezette az oltárhoz. Én hátul ültem a templomban, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Amikor Zsófi kimondta az igent, Tamás szeme megtelt könnyel – olyan könnyekkel, amiket nekem sosem mutatott.

A vacsora alatt odamentem hozzá.

– Apa… – kezdtem bizonytalanul. – Szeretném tudni… valaha voltam neked olyan fontos, mint Zsófi?

Tamás zavartan nézett rám.

– Lilla… te mindig is a lányom voltál. De tudom, hogy hibáztam. Néha talán nem mutattam ki eléggé.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez vigasztal-e vagy még jobban fáj. Az este végén egyedül sétáltam ki a kertbe. Néztem a fényeket és hallgattam a távoli nevetést.

Vajon tényleg csak én érzem így? Vagy más családokban is van ilyen kimondatlan versengés? Lehet valaha igazán egyenlő szeretetet kapni egy mozaikcsaládban?