Egyetlen Szobában Négyen: Egy Család Küzdelme a Túlzsúfoltsággal

– Marcell, ne húzd meg a függönyt, anyának most szüksége van egy kis fényre! – kiáltottam oda a kisfiamnak, miközben próbáltam valahogy helyet találni a reggeli kávésbögrémnek a zsúfolt asztalon. Gábor már az ágy szélén ült, öltönyt húzott, de a zakója alatt pizsamanadrág volt – home office, magyar módra. Anyám, Éva, éppen a kanapén próbált elférni a saját kis csomagjaival, amiket tegnap este hozott fel a lépcsőházból.

– Nem lehetne, hogy legalább reggel ne legyen mindenki egyszerre itt? – szólalt meg Gábor fáradtan. – Egyetlen szoba, négy ember…

– Hova menjek, fiam? – vágott vissza anyám. – A lépcsőházba? Már így is alig fértem el a bőröndjeimmel.

A levegőben ott lógott minden kimondatlan szó: a lakáshiány, a pénztelenség, az összes régi vita. Anyám hirtelen költözése mindent felforgatott. Az ő lakását elvitte a bank – devizahiteles volt, nem bírta tovább fizetni. Nem volt hova mennie, csak hozzánk. De ez az egyetlen szoba már így is túl kicsi volt háromunknak is.

Marcell közben hangosan énekelni kezdett: „Boci-boci tarka…” – próbáltam rámosolyogni, de csak egy fáradt grimaszra futotta. Gábor rám nézett: – Meddig lesz ez így? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak annyit éreztem: minden nap egyre nehezebb. Anyám egész nap panaszkodott: „Régen bezzeg minden jobb volt! A te apád sose hagyta volna, hogy így éljünk!” – mondta újra és újra. Gábor ilyenkor inkább elment sétálni vagy dolgozni – ha tudott.

Az este volt a legrosszabb. Amikor mindannyian ugyanabban a szobában próbáltunk aludni: Marcell az összetolt fotelokon, anyám a kihúzható kanapén, mi pedig Gáborral az ágyban. Minden neszre felriadt valaki. Egyik éjjel Marcell sírva ébredt: – Anya, félek! – suttogta.

– Mitől félsz, kicsim? – kérdeztem.

– Hogy elveszítünk valakit…

A szívem összeszorult. Talán ő is érzi azt a feszültséget, amit mi felnőttek már nem tudunk elrejteni.

Egyik délután anyám odajött hozzám, amikor Gábor és Marcell lementek a játszótérre.

– Tudom, hogy terhet jelentek nektek – mondta halkan. – De nincs másom. És… talán neked sem ártana néha egy kis segítség.

– Anya, én… csak azt szeretném, ha mindannyian boldogok lennénk. De ebben az egy szobában… minden olyan nehéz.

– Tudod, amikor te kicsi voltál, mi is laktunk albérletben. Négyen egy szobában. Akkor is kibírtuk valahogy.

– De most más világ van. Most mindenki csak magának akar teret…

Anyám elhallgatott. Aztán halkan hozzátette:

– Sajnálom, hogy így alakult az életem. Hogy neked is ezt kell átélned miattam.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Az este Gábor csendben pakolta össze a laptopját.

– Nem bírom sokáig ezt így – mondta végül. – Szeretem az anyádat, de… nekünk is kellene egy kis tér. Marcell is szenved.

– Tudom – válaszoltam halkan. – De most nincs más választásunk.

A következő napokban próbáltunk alkalmazkodni. Anyám főzött ránk, Marcellnek mesét olvasott esténként. Néha még nevettünk is együtt – mint régen. De minden apró vita nagyobb lett ebben a szűk térben: ki használja előbb a fürdőt; ki hagyta elöl a cipőket; kié legyen az ablak melletti hely reggelente.

Egy este Marcell odabújt hozzám:

– Anya, mikor lesz saját szobám?

Nem tudtam mit felelni neki. Csak megsimogattam a fejét.

Az ablakon át hallottam a szomszédokat veszekedni a folyosón; alattunk valaki hangosan nézte a tévét; felettünk gyerekek futkároztak. Az egész ház tele volt emberekkel, akik mind ugyanazért küzdöttek: egy kis térért, egy kis nyugalomért.

Egyik nap anyám váratlanul bejelentette:

– Találtam egy albérletet Kőbányán. Nem nagyobb ennél, de legalább nem zavarok titeket tovább.

Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Gábor is csak bólintott.

Az utolsó este együtt vacsoráztunk. Anyám megfogta a kezem:

– Ne haragudj rám azért, hogy ide kellett jönnöm. És… köszönöm, hogy befogadtatok.

– Mindig lesz helyed nálunk – mondtam halkan.

Most újra csak hárman vagyunk ebben az egyetlen szobában. De valami megváltozott bennem: jobban értem már anyámat és magamat is.

Vajon hány család él még így ma Magyarországon? Meddig lehet kibírni ezt anélkül, hogy elveszítenénk egymást vagy önmagunkat?