Az álomnyaralás, ami rémálommá vált – Anyósom árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt megint megcsinálod, Anikó! – csattant fel anyám hangja, miközben a balatoni nyaraló konyhájában álltunk. A kezemben remegett a kávéscsésze, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. A lányom, Lili, az udvaron játszott, mit sem sejtve arról, hogy a családi béke ismét veszélybe került.

Már hónapok óta terveztük ezt a nyaralást. Péterrel, a férjemmel mindent előre lefoglaltunk: a szállást Siófokon, a hajókirándulást Tihanyba, és Lili kedvéért még egy kalandparkot is beiktattunk. Lili egész évben erről álmodott – az első igazi balatoni nyaralásról, ahol végre együtt lehetünk, távol a munkahelyi stressztől és a hétköznapi rohanástól.

Aztán három nappal indulás előtt csörgött a telefonom. Anyám volt az. – Kislányom, úgy döntöttem, idén én is veletek tartok. Olyan régen voltam már a Balatonnál! – mondta lelkesen, és mielőtt tiltakozhattam volna, már sorolta is, mit csomagol majd.

Péter arca elkomorult, amikor elmondtam neki. – Anikó, tudod, hogy szeretem az anyósodat, de ez most tényleg nem hiányzott – sóhajtott. Próbáltam nyugtatni: – Majd csak lesz valahogy. Lili örülni fog neki.

De Lili nem örült. Az első nap még izgatottan mutogatta nagymamájának a Balatont, de hamar rájött, hogy minden programot anyám akarata szerint kell alakítani. – Nem megyünk fürdeni ebéd előtt! – jelentette ki anyám ellentmondást nem tűrő hangon. – És Lili, ne fuss annyit, megfájdul a fejed! – Péterrel összenéztünk: ez nem az a nyaralás lesz, amiről álmodtunk.

A feszültség napról napra nőtt. Egyik este Péter félrehívott: – Anikó, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Lili szomorú, én pedig úgy érzem magam, mintha vendég lennék a saját családomban.

Próbáltam beszélni anyámmal. – Anya, kérlek, engedd meg Lilinek, hogy élvezze a nyarat! – kérleltem halkan. Anyám arca megkeményedett: – Mindent értetek teszek! Ha nem lennék itt, ki vigyázna rátok? Ki főzne rendes ebédet? Te csak dolgozol és rohansz egész évben!

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Mindig is úgy éreztem, hogy anyám sosem elégedett velem. Most is csak azt látta bennem, aki nem elég jó anya, nem elég jó feleség.

Egyik délután Lili sírva jött be az udvarról. – Anya, miért kiabál velem mindig nagyi? Nem akarok itt lenni! Haza akarok menni! – ölelésemben remegett.

Aznap este Péterrel leültünk beszélgetni. – Anikó, lehet, hogy most kellene határt húznod. Ez már nem csak rólunk szól, hanem Liliről is.

Egész éjjel forgolódtam. Gyerekkoromban anyám mindig mindent jobban tudott. Most is ugyanazt éreztem: mintha sosem nőhettem volna fel mellette igazán.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat. – Anya, szeretném, ha mostantól mi döntenénk arról, mit csinálunk. Ez Lili nyaralása is. Kérlek, engedd meg neki, hogy gyerek lehessen!

Anyám először csak nézett rám döbbenten. Aztán könnyek jelentek meg a szemében. – Én csak segíteni akartam… Nem akartam rosszat…

Hosszú csend következett. Végül anyám bólintott: – Rendben van. Próbálok háttérbe húzódni.

Az utolsó napok már békésebben teltek. Lili végre fürödhetett annyit, amennyit akart; Péterrel kettesben is elmentünk sétálni a mólón. De a sebek mélyek maradtak.

Hazafelé vezetve azon gondolkodtam: vajon lehet-e valaha igazi egyensúlyt találni a saját családom és az anyám elvárásai között? Vagy örökre ott marad bennem az érzés: sosem leszek elég jó?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet szeretettel határt húzni azoknak, akiket legjobban szeretünk?