„Anyám, nem tudok unokát adni” – Egy meddőség árnyékában élő házasság története

– Miért nem eszel, Anna? – kérdezi anyósom, Ilona néni, miközben a húslevest meríti. A kanalam megáll a levegőben, érzem, ahogy minden szem rám szegeződik az asztalnál. Gábor, a férjem, lesüti a szemét, mintha a tányérjában keresné a választ.

– Csak fáradt vagyok – motyogom, de tudom, hogy ez nem elég. Ilona néni már hónapok óta célozgat: „Mikor lesz már unoka?” „Nem akartok végre családot alapítani?” A szavai minden alkalommal úgy hasítanak belém, mint egy éles kés.

Gáborral két éve próbálkozunk. Orvosról orvosra jártunk, vizsgálatok, reménykedés, majd újra és újra csalódás. Végül kimondták: nem lehet gyerekünk. Azóta minden nap egy harc. Gábor csendben szenved, én pedig próbálok erős maradni – legalább egyikünknek muszáj.

A családi ebédek rémálommá váltak. Minden alkalommal attól félek, mikor jön a következő kérdés. Gábor mindig csak annyit mond: „Majd elmondom anyámnak.” De sosem teszi meg. Egyre inkább érzem, hogy minden teher rám nehezedik. Ha szóba kerül a téma, ő csak hallgat vagy kimegy cigizni az erkélyre.

– Anna, te olyan jó anya lennél – mondja most Ilona néni mosolyogva. – Nézd csak meg a szomszéd Julikát! Már három unokája van!

A kezem remegni kezd. Gábor rám pillant, de nem szól semmit. A szavak bennem feszülnek:

– Ilona néni, mi…

De nem tudom kimondani. Félek attól a pillanattól, amikor végleg összetöröm az álmait. Félek attól is, hogy Gábor haragudni fog rám, ha én mondom el helyette.

Az ebéd után Gábor csendben mosogat. Odalépek hozzá.

– Meddig akarod ezt még csinálni? – kérdezem halkan.

– Mit? – néz rám fáradtan.

– Hogy mindig én legyek a rossz? Hogy mindig nekem kelljen magyarázkodni?

– Nem tudom… – sóhajtja. – Anyámnak ez az élete értelme. Ha megtudja…

– És nekem? Nekem mi az életem értelme? – fakadok ki. – Nekem ki segít?

Gábor csak áll ott némán. A könnyeim végigfolynak az arcomon.

Aznap este nem alszom. Forgolódom az ágyban, hallgatom Gábor egyenletes légzését. Vajon ő tényleg nem érzi ezt a terhet? Vagy csak jobban el tudja rejteni?

Másnap reggel Gábor anyja felhív.

– Anna drágám, ugye jól vagy? Olyan sápadt voltál tegnap… Nem vagy véletlenül terhes? – kérdezi reménykedve.

A torkomban gombóc nő. Most kellene kimondanom az igazat? De mit mondjak? Hogy soha nem lesz unokája? Hogy minden álma szertefoszlik?

– Nem vagyok terhes, Ilona néni – mondom halkan.

– De hát miért nem? Már annyira várom…

Leteszem a telefont és zokogok. Gábor később hazaér, látja rajtam a sírás nyomait.

– Mi történt?

– Anyád hívott. Megint kérdezte…

Gábor leül mellém.

– Sajnálom… Nem tudom, hogyan mondjam el neki.

– Akkor majd én mondom el! – csattanok fel.

– Ne! Kérlek… Adj még egy kis időt!

De mennyi idő kell még? Meddig kell még hazudnom mindenkinek – magamnak is?

A következő vasárnap újra ott ülünk Ilona néni konyhájában. A leves illata keveredik a feszültséggel. Egyszer csak Ilona néni leteszi a kanalat.

– Anna, Gábor… Valami baj van? Érzem én…

Gábor rám néz. Most vagy soha.

– Anyu… – kezdi remegő hangon. – Nem lehet gyerekünk.

Ilona néni arca elsápad. Hosszú csend következik.

– De hát… biztos nincs valami megoldás? Orvoshoz mentetek? Próbáltatok mindent?

– Mindent – mondja Gábor halkan.

Ilona néni sírni kezd. Életemben először látom őt ennyire összetörve.

– Sajnálom… – suttogom.

Hazafelé Gábor kezemet fogja. Egy szót sem szólunk egymáshoz.

Otthon ülök az ablakban és nézem a játszótéren játszó gyerekeket. Vajon valaha elfogadjuk ezt az életet? Vajon valaha megbocsát nekem Ilona néni? És vajon én megbocsátok-e magamnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni ezt a terhet anélkül, hogy bele ne törne az ember szíve?