Későn Nyújtott Kéz: Egy Elveszett Testvér Útja a Megbékélés Felé

– Miért most? – kérdezte Anna, miközben az ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangja hűvös volt, a szemei pedig olyan kemények, mint a januári jég. Ott álltam előtte, kezemben egy csokor hervadó tulipánnal, és hirtelen minden sikerem, minden elért eredményem semmit sem ért.

A lakótelepi folyosón álltam, ahol gyerekkorunkban együtt ugráltunk ugróiskolát krétával rajzolva. Most azonban csak a csend volt köztünk – és az a rengeteg év, amit egymás nélkül töltöttünk.

– Anna… – kezdtem halkan, de a hangom elcsuklott. – Sajnálom. Tudom, hogy…

– Nem tudsz semmit! – vágott közbe. – Tíz éve nem hívtál fel. Anyu temetésén is csak némán álltál, aztán eltűntél. Most meg itt vagy… Miért?

A szívem összeszorult. Tényleg miért? Mert harmincnyolc évesen, egyedül egy budai lakásban ülve rájöttem, hogy a sikereim üresek nélküle? Mert minden este csak a telefon kijelzőjét bámultam, hátha ír egy üzenetet? Vagy mert mostanra már csak ő maradt nekem?

– Nem tudom – mondtam végül. – Csak… hiányzol.

Anna elfordította a fejét. A folyosón valahol egy gyerek sírt fel, az ablakon keresztül beszűrődött a villamos zaja. Hirtelen újra tizenhat évesnek éreztem magam, amikor apu elment, és anyu egész éjjel sírt. Akkor is Annával kapaszkodtunk egymásba. De aztán én elmentem egyetemre Pestre, ő pedig maradt anyuval vidéken. Azóta csak távolodtunk.

– Tudod, mennyi minden történt velem? – kérdezte Anna halkan. – Amikor elvesztettem a munkám… amikor Bence beteg lett… Egyedül voltam. És te sehol.

A szégyen úgy csapott arcon, mint egy pofon. Bence, az unokaöcsém – akit alig ismerek. Csak néhány képet láttam róla Facebookon, de sosem kérdeztem rá igazán. Mindig azt mondtam magamnak: majd holnap írok. Majd ha kevesebb lesz a munka. Majd ha…

– Sajnálom – ismételtem meg újra. – Nem tudom visszacsinálni.

Anna sóhajtott, és végre beengedett a lakásba. A régi szagok csaptak meg: főtt krumpli, kávé és valami halvány parfümillat. A nappaliban Bence ült egy tankönyv fölé görnyedve. Felnézett rám, de nem szólt semmit.

Leültem Annával az asztalhoz. A kezem remegett.

– Néha úgy érzem, mintha nem is lennék része ennek a családnak – mondtam ki végül. – Mintha csak kívülről nézném az életeteket.

Anna vállat vont.

– Te választottad ezt.

Igaza volt. Mindig is menekültem: először apu elől, aztán anyu elvárásai elől, végül Anna fájdalmától is. Az önállóságot választottam a kötődés helyett. Most pedig itt ülök, és próbálom összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy bocsánatot kérjek.

– Szeretném bepótolni az elveszett időt – mondtam halkan.

Anna keserűen elmosolyodott.

– Az időt nem lehet bepótolni. De talán újra lehet kezdeni valamit.

A szavak súlya alatt megremegtem. Vajon tényleg lehet? Vagy már mindent elrontottam?

Az este lassan telt. Bence végül odajött hozzám.

– Te vagy az Eszter néni? – kérdezte félénken.

Elmosolyodtam.

– Igen… én vagyok.

– Anyu sokat sírt miattad – mondta ki őszintén.

A könnyeim kibuggyantak. Megsimogattam a fejét.

– Sajnálom…

Anna rám nézett; most először láttam benne nem csak haragot, hanem fáradtságot is.

– Ha tényleg itt akarsz lenni… akkor ne csak most legyél itt – mondta halkan.

Bólintottam.

Aznap este hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hányan élünk így Magyarországon? Hányan választjuk inkább a magányt vagy a sértettséget ahelyett, hogy kimondanánk: hiányzol? Vajon tényleg van visszaút? Vagy néha már túl késő?

Talán sosem leszünk már olyan közel egymáshoz Annával, mint gyerekkorunkban. De talán mégis van remény arra, hogy újra testvérek legyünk – nem csak vér szerint, hanem lélekben is.

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni egy elveszett testvéri kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?