Az első éjszaka – Egy anya vallomása a szülés után

– Gergő, hol vagy már? – suttogtam a kórházi szobában, miközben a kisfiam, Marci csendesen szuszogott mellettem. Az ablakon túl Budapest fényei hunyorogtak, én pedig egyedül voltam az első éjszakán, amikor anyává váltam. Gergő azt mondta, csak lemegy egy kávéért, de már fél órája eltűnt. A telefonom lemerült, így az ő készülékét nyúltam le az éjjeliszekrényről, hogy megnézzem az időt.

Ahogy feloldottam a képernyőt – Gergő sosem zárta le –, egy üzenet villant fel: „Hiányzol. Mikor tudsz végre beszélni velem? – Zsófi”. A szívem kihagyott egy ütemet. Zsófi? Az ő neve ismerős volt – Gergő egyik régi barátja, akivel néha találkozott sörözni. De miért ír neki ilyeneket most, amikor épp megszületett a fiunk?

A kezem remegett, ahogy végiggörgettem a beszélgetést. Az üzenetek nem voltak hosszúak, de annál többet mondtak: „Nem bírom nélküled”, „Mi lesz most velünk?”, „Azt mondtad, eljössz hozzám ma este is…” A világ megállt körülöttem. Marci mocorgott mellettem, én pedig próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

Gergő visszajött, kezében két papírpohár kávéval. – Minden rendben? – kérdezte halkan.

– Ki az a Zsófi? – kérdeztem rekedten.

Az arca elfehéredett. Egy pillanatig csak állt ott, majd leült az ágy szélére. – Nem akartam most erről beszélni… – kezdte.

– Most? Mikor lenne jobb alkalom? Az első éjszakánkon szülőként? – A hangom remegett, de próbáltam nem felébredni Marcit.

– Zsófi… ő… bonyolult. Régen volt köztünk valami, de vége… – dadogta.

– Akkor miért írja, hogy hiányzol? Miért mondod neki, hogy elmész hozzá? – sziszegtem.

Gergő lehajtotta a fejét. – Nem tudom… Összezavarodtam. Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Te csak a babával foglalkoztál… Én meg… magányos voltam.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Magányos volt? Én is az voltam! De én nem kerestem mást. Az egész terhesség alatt próbáltam mindent jól csinálni: orvoshoz járni, babaszobát berendezni, aggódni minden apróság miatt. És most itt vagyok, egyedül egy kórházi ágyon, miközben az életem darabokra hullik.

– És most mit akarsz? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… Sajnálom. Szeretlek téged is, Marcit is. Csak… félek attól, hogy elveszítelek – mondta könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem őt, aztán Marcira pillantottam. A kisfiam békésen aludt, mit sem sejtve arról, hogy az apja talán már most elárulta őt is.

Az éjszaka hátralévő részét csendben töltöttük. Gergő a sarokban ült, én pedig Marcit ringattam magamhoz szorítva. Hajnalban Gergő hazament lezuhanyozni. Amint becsukódott mögötte az ajtó, kitört belőlem a zokogás.

Másnap anyukám jött be hozzám látogatóba. Azonnal észrevette a vörös szememet.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte aggódva.

– Gergő… talán megcsalt – suttogtam.

Anyu átölelt. – Tudod, apáddal nekünk is voltak nehéz időszakaink. De mindig beszéltünk róla. Ha szereted Gergőt, próbáld megérteni őt is… De ne hagyd magad! Most te vagy a legfontosabb magadnak és a fiadnak.

A következő napokban Gergő próbált mindent jóvátenni: virágot hozott, segített pelenkázni Marcit, főzött rám otthon. De bennem valami eltört. Minden alkalommal, amikor rám nézett vagy hozzám ért, eszembe jutott Zsófi neve és azok az üzenetek.

Egy este leültünk beszélgetni.

– Gergő, én nem tudok így élni – mondtam ki végül. – Szükségem van rád… de csak akkor, ha tényleg velem akarsz lenni.

– Veled akarok lenni! Esküszöm! Töröltem Zsófit mindenhol, nem keresem többet! Csak adj még egy esélyt! – könyörgött.

Sokáig gondolkodtam azon az éjszakán. Vajon képes vagyok-e megbocsátani? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

Végül úgy döntöttem: adok neki még egy esélyt – de csak magam miatt is figyelek arra, hogy ne veszítsem el önmagam ebben a kapcsolatban. Elmentünk párterápiára is; lassan újra megtanultunk bízni egymásban.

De soha nem felejtem el azt az első éjszakát anyaként: amikor rájöttem, hogy az élet nem lesz olyan egyszerű és idilli, mint ahogy elképzeltem.

Vajon hányan élnek át hasonlót Magyarországon? Hány nő marad csendben egy ilyen árulás után? Ti mit tennétek a helyemben?