Az a nap, amikor apa nemet mondott a menyasszonyi ruhámra

– Nem! – harsant fel apám hangja, ahogy kiléptem a próbafülkéből a hófehér, csipkés ruhában. A szalonban mindenki felkapta a fejét. Az eladó, Zsuzsa néni zavartan pislogott rám, majd apámra. – Ezt nem gondolod komolyan, Anna – mondta József, az apám, akinek mindig is nehéz volt megfelelni.

A szívem hevesen vert. A ruha álmaim netovábbja volt: finom anyag, aprólékos hímzés, pont olyan, amilyet kislánykoromban elképzeltem. De apám arcán csak csalódottságot láttam.

– Mi bajod van vele? – kérdeztem remegő hangon.

– Ez túl drága. És túl kihívó. Nem ilyen ruhában akarom látni a lányomat az oltár előtt! – vágta rá. Anyám, Katalin, aki eddig csendben ült a sarokban, csak lesütötte a szemét.

– Apa, ez az én esküvőm! – próbáltam érvelni. – Megígérted, hogy támogatod.

– Támogatlak is, de nem mindenben! – felelte keményen. – Nem fogok fizetni ezért a ruháért.

A szalonban kínos csend lett. Zsuzsa néni köhintett.

– Ha gondolják, megnézhetünk más fazont is…

De én csak álltam ott, könnyekkel küszködve. A ruha súlya hirtelen ólomként nehezedett rám. Apám tekintete sziklaszilárd volt. Tudtam, hogy nem fog engedni.

Otthon sem lett jobb. Aznap este anyám próbált vigasztalni.

– Tudod, apádnak nehéz gyerekkora volt. Mindig spórolni kellett…

– De anya! Ez az én napom! Miért nem lehet egyszer az én akaratom szerint? – fakadtam ki.

A családunkban mindig is apám szava volt a döntő. Ő dolgozott a legtöbbet, ő tartotta el a családot, és sosem engedett a saját elveiből. Gyerekkoromban is emlékszem: ha valamit nagyon akartam – egy új biciklit vagy egy márkás cipőt –, mindig azt mondta: „Majd ha megdolgozol érte.”

Most is ezt éreztem: mintha nem lennék elég jó ahhoz, hogy megérdemeljem ezt a ruhát.

Másnap reggel a vőlegényem, Gábor hívott.

– Mi történt tegnap? Anyukád írt nekem egy üzenetet…

Elmeséltem neki mindent. Hallottam a hangján az együttérzést, de azt is, hogy nem akar belefolyni a családi vitába.

– Nézd, Anna… Ha kell, én kifizetem a ruhát. Nem akarom, hogy emiatt veszekedjetek.

– Nem erről van szó! – csattantam fel. – Én azt szeretném, ha apa büszke lenne rám… Ha egyszer az életben azt mondaná: „Jól van, kislányom.”

A következő napokban feszültség ült ránk. A családi ebédeken mindenki kerülte a témát. A nagymamám, Ilonka néni csak annyit mondott:

– Régen nem voltak ilyen nagy felhajtások az esküvő körül. Egy fehér blúzban mentem férjhez…

De én nem akartam lemondani az álmaimról.

Egy este apám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.

– Anna… Tudod te mennyi pénzt kérnek azért a ruháért? Egy hónapnyi fizetésem elmenne rá. És mi lesz később? Házat akartok venni Gáborral… Nem lenne jobb oda tenni azt a pénzt?

– Apa… Nekem ez most fontosabb minden pénznél. Egyszer vagyok menyasszony.

Láttam rajta, hogy vívódik. De végül csak felállt és kiment.

Az esküvő napja közeledett. Végül Gáborral együtt döntöttünk: kifizetjük mi ketten a ruhát. Apám nem szólt semmit. Az esküvő napján ott állt mellettem az oltár előtt, de valahogy távolinak éreztem őt.

A lagzi alatt odajött hozzám.

– Szép vagy – mondta halkan. – De remélem, tudod: nem a ruha teszi az embert.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Összeölelkeztünk.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a nap. Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre ki akartam állni magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon egy ruha miatt örökre megváltozhat egy apa-lánya kapcsolat?