Az anyósom kitiltott a vacsoráról… de én csak nevettem, és asztalt kértem a tulajdonostól… mert a tulajdonos ÉN voltam

– Sajnálom, uram, de nincs foglalás az ön nevére – mondta a főpincér, miközben a szemembe sem nézett, csak a pult mögötti könyvet lapozgatta. Egy pillanatra ledermedtem, mintha valaki jeges vizet öntött volna a hátamra. Ez lehetetlen. Klára, a feleségem, egész héten arról beszélt, hogy végre együtt vacsorázik a család, és hogy az anyja, Ilona néni, talán most először elfogad majd engem.

– Biztosan tévedés történt – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. – A feleségem, Klára, már itt kellene legyenek. A családja… – A főpincér csak udvariasan bólintott, de a tekintetében ott volt az a fura, sajnálkozó csillanás, amitől még kisebbnek éreztem magam.

Az étterem zsúfolt volt, minden asztalnál nevetés, pohárcsengés, a háttérben halk zongoraszó. A sarokban, a nagy ablak mellett megláttam őket: Klára, az anyja, az apja, a húga, sőt még a nagybácsi is ott ült. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Kláráéval, de ő gyorsan elkapta a fejét. Ilona néni viszont egyenesen rám nézett, és a szája sarkában ott bujkált az a jól ismert, lekezelő mosoly.

– Jó estét kívánok, Ilona néni – léptem közelebb, de ő csak intett a pincérnek.

– Elnézést, de mi zártkörű családi vacsorát tartunk – mondta hangosan, hogy mindenki hallja. – Nem volt meghívásod, Tamás. Kérlek, ne zavard meg az estét.

A szívem összeszorult. Klára nem szólt semmit, csak az asztalterítőt gyűrögette. Az apja, László bácsi, zavartan köhécselt, de nem mert ellentmondani az anyósomnak. A húga, Zsófi, sajnálkozva nézett rám, de ő sem szólt egy szót sem.

– Klára, te mondtad, hogy jöjjek… – próbáltam utoljára, de Ilona néni közbevágott.

– Klára tévedett. Ez a család ügye, Tamás. Kérlek, menj el.

Ott álltam, mint egy kisgyerek, akit kizavartak a saját születésnapjáról. A pincér már a karomhoz ért, hogy kivezessen, de ekkor valami átkattant bennem. Nem, ezt nem hagyom. Nem fogok megalázkodni Ilona néni előtt, nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem ezt az estét.

Elmosolyodtam, és a pult mögé léptem, ahol a tulajdonos, Gábor, éppen a számlákat nézte. Gábor régi barátom, de az étterem papíron az enyém volt – én vettem meg, amikor az előző tulaj ki akarta árusítani. Gábor csak bérli tőlem, de ezt a családom sosem tudta.

– Gábor, kérlek, készíts elő egy asztalt nekem – mondtam halkan, de határozottan. – A legjobbat.

Gábor rám nézett, és egy pillanat alatt megértette. Bólintott, majd intett a főpincérnek, aki azonnal odasietett hozzám.

– Uram, elnézést a kellemetlenségért. Azonnal előkészítjük az asztalát – mondta, most már egészen más hangon.

Ilona néni arcán döbbenet suhant át, amikor meglátta, hogy a személyzet hirtelen körülöttem sürög-forog. Klára felnézett, és a szemében egyszerre volt büszkeség és félelem. Az apja csak a fejét csóválta, Zsófi pedig elfojtott egy mosolyt.

Leültem az ablak mellé, a legszebb asztalhoz, és rendeltem egy pohár bort. A pincérek úgy ugráltak körülöttem, mintha valami híresség lennék. Ilona néni nem bírta tovább, odajött hozzám.

– Ezt mégis hogy képzeled? – sziszegte.

– Ugyanúgy, ahogy maga képzelte, amikor kitiltott a saját éttermemből – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Talán ideje lenne végre elfogadnia, hogy a családjához tartozom.

Ilona néni arca elvörösödött, de nem szólt semmit. Klára ekkor felállt, és odajött hozzám.

– Sajnálom, Tamás – mondta halkan. – Nem tudtam, hogy anya ezt teszi. Én tényleg azt akartam, hogy együtt legyünk.

– Tudom, Klára – mondtam, és megszorítottam a kezét. – De néha az embernek ki kell állnia magáért, különben sosem fogják tisztelni.

A család többi tagja lassan átszivárgott az én asztalomhoz. László bácsi leült mellém, Zsófi is csatlakozott. Ilona néni egy darabig még állt, majd leült a régi asztalhoz, egyedül. A vacsora végül mégis együtt lett, csak éppen nem úgy, ahogy ő tervezte.

Az este végén, amikor már mindenki hazafelé indult, Klára odabújt hozzám.

– Szerinted valaha elfogad majd az anyám? – kérdezte halkan.

– Nem tudom, Klára – sóhajtottam. – De talán nem is az a fontos, hogy ő elfogadjon, hanem hogy mi elfogadjuk egymást. Vajon tényleg érdemes harcolni valaki szeretetéért, ha az sosem akar igazán szeretni?