Egész életemet külföldön dolgoztam, hogy a gyerekeimnek házat vegyek. Most egyikük sem akar magához venni…

– Anya, ezt most tényleg muszáj megbeszélnünk? – kérdezte Zsuzsi, miközben a telefonját nyomkodta, és alig nézett rám. Ott ültem a nappalijában, a frissen vásárolt lakásban, amit én vettem neki, és úgy éreztem magam, mint egy idegen. A szívem a torkomban dobogott, miközben próbáltam összeszedni a bátorságomat.

– Zsuzsikám, csak pár hétre gondoltam… Amíg rendbe jövök, tudod, a műtét után… – próbáltam magyarázni, de a hangom elcsuklott. A lányom sóhajtott, és végre rám nézett.

– Nézd, anya, nekünk is megvan a saját életünk. A gyerekek, a munka, a férjem… Nem egyszerű. Nem tudom, hogy férnél el itt, főleg most, hogy a kicsi is beteges. Nem lenne jobb, ha inkább a Zolinál próbálnád meg?

Zoli, a fiam, akinek szintén vettem egy lakást, de akivel évek óta alig beszéltem. Mindig azt mondta, túl elfoglalt, mindig csak dolgozik. Amikor felhívtam, hogy elmondjam, hazaértem Németországból, csak annyit mondott: „Jó, anya, örülök, hogy jól vagy. Majd kereslek.” Azóta is várom.

Évekig dolgoztam kint, takarítottam, időseket gondoztam, mindent elvállaltam, csak hogy a gyerekeimnek jobb legyen. Minden forintot félretettem, minden karácsonyt, minden születésnapot kihagytam, csak hogy nekik ne kelljen nélkülözniük. Emlékszem, amikor először mentem ki, Zsuzsi még csak tizenkettő volt, Zoli tizenöt. Sírva búcsúztak tőlem a Keletiben, én pedig azt ígértem, hamarosan visszajövök. De a pénz sosem volt elég, mindig kellett még egy év, még egy szerződés.

Most, hogy végre hazajöttem, nincs már erőm. A kezem remeg, a hátam fáj, a szívem pedig mintha minden nap egy kicsit jobban összetörne. Azt hittem, majd együtt leszünk, hogy végre bepótolhatom az elveszett éveket. Ehelyett most itt ülök, és könyörgök a saját gyerekeimnek, hogy hadd maradjak náluk pár hétig.

– Anya, ne haragudj, de tényleg nem tudom, hogy oldanánk meg – mondta Zsuzsi, és a hangjában már türelmetlenség volt. – Talán tényleg jobb lenne, ha valami otthonba mennél, ott legalább gondoskodnának rólad.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy otthonba? Én, aki egész életemben csak dolgoztam, hogy nekik mindent megadjak? Hogy lehet, hogy most, amikor végre szükségem lenne rájuk, csak teher vagyok?

Aznap este egyedül sétáltam haza a kis albérletembe, amit a nyugdíjamból alig tudok fizetni. Az utcák sötétek voltak, a szél hidegen fújt, és minden lépéssel egyre nehezebb lett a szívem. Eszembe jutottak a régi idők, amikor még együtt voltunk, amikor Zsuzsi a nyakamba ugrott, ha hazaértem a munkából, amikor Zoli büszkén mutatta az iskolai bizonyítványát. Hol rontottam el? Túl sokat dolgoztam? Túl keveset voltam velük?

Másnap reggel felhívtam Zolit. – Szia, fiam, csak szeretném megkérdezni, hogy…

– Anya, most nem alkalmas, meetingem van – vágott közbe. – Majd visszahívlak, jó?

Nem hívott vissza. Napokig vártam, minden telefoncsörgésre összerezzentem, de mindig csak reklám vagy ismeretlen szám volt. Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám a szomszéd, Marika néni.

– Jól van, Ilonka? Olyan sápadt mostanában.

Elmeséltem neki mindent, és ő csak bólogatott, néha megszorította a kezem. – Tudja, drága, a gyerekek már csak ilyenek. Azt hiszik, örökké fiatalok lesznek, és hogy az anyjuk mindig ott lesz, ha kell. De egyszer majd rájönnek, mit veszítettek.

A szavai megnyugtattak, de a fájdalom nem múlt el. Egyre többször gondoltam arra, hogy talán tényleg jobb lenne egy otthonban. Legalább nem lennék egyedül. De aztán eszembe jutott, hogy egész életemben csak másokért éltem. Mikor jön el az a pillanat, amikor végre magamért is élhetek?

Egyik este Zsuzsi felhívott. – Anya, beszéltem a Zolival. Azt mondja, most tényleg nem tud segíteni. Én sem tudlak most fogadni, de talán kereshetnénk neked egy szép helyet, ahol gondoskodnak rólad. Ne haragudj, de nem tudom máshogy megoldani.

Letettem a telefont, és csak ültem a sötétben. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Vajon tényleg ezt érdemlem? Tényleg csak ennyit jelentek nekik? Egy teher vagyok, akitől minél előbb meg akarnak szabadulni?

Másnap reggel elmentem a közeli parkba. Leültem egy padra, és néztem a játszó gyerekeket. Eszembe jutott, amikor még az én gyerekeim is ilyenek voltak. Akkor még hittem abban, hogy a szeretet mindent megold. Most már nem vagyok benne biztos.

Talán tényleg hibáztam. Talán túl sokat áldoztam fel, és túl keveset adtam magamból. De azt is tudom, hogy mindent értük tettem. Most mégis egyedül vagyok.

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány anya, hány nagymama ül most is egyedül, és várja, hogy a gyerekei végre észrevegyék, mennyire szükségük lenne rájuk? Vajon tényleg csak ennyit ér az áldozatunk?

„Vajon tényleg ezt érdemlem? Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen az életükben? Ti mit gondoltok, hol rontottam el?”