A sötét titok: Egy magyar paraszt bosszúja a falu szégyenére

– Ne hagyj itt, János! – sikította Anna, miközben a sötét, dohos istállóban vergődött. A szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból, de a kezemet vasmarokkal szorította a félelem. A falu bírója, Szabó László, ott állt fölötte, arca vörös volt a bortól és a hatalomtól. A karácsony estének csendjét csak Anna zokogása és László rekedt nevetése törte meg. A hó odakint mindent beborított, de a fehérség alatt vérvörös foltok terjedtek a lelkemben.

Nem tudtam mozdulni. Aznap este, 1855 karácsonyán, a magyar Alföldön, a mi kis falunkban, ahol mindenki mindent tudott, mégis mindenki hallgatott, valami végleg eltört bennem. Anna, a feleségem, akit tizennyolc évesen vettem el, akivel együtt dolgoztunk a földeken, most a bíró mocskos kezei között vergődött. Én pedig csak álltam, mint egy gyáva kutya, és néztem, ahogy elveszik tőlem mindazt, amiért éltem.

Másnap reggel Anna némán ült a kemence mellett. A haja csapzott volt, a szemei üresek. – János, én már nem vagyok ugyanaz – suttogta. Meg akartam ölelni, de elhúzódott. A falu asszonyai suttogtak, a férfiak lesütötték a szemüket, amikor elmentem mellettük. Mindenki tudta, mi történt, de senki sem szólt egy szót sem. A bíró hatalma mindent elnyomott, a félelem minden ajtót bezárt.

Hetekig csak vegetáltunk. Anna nem szólt hozzám, én pedig nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta. Egy este, amikor a kandallóban már csak parázs izzott, Anna halkan megszólalt: – Miért nem védtél meg? Miért nem tettél semmit? – A szavai, mint a kés, úgy vágtak belém. Nem volt mentségem. Gyáva voltam. A bosszú gondolata ekkor kezdett el igazán érlelődni bennem.

A faluban mindenki a bíró kegyét kereste. Aki szembeszállt vele, annak eltűnt a földje, vagy a gyereke sosem tért haza az erdőből. De én már nem féltem. Egy éjjel, amikor a hold fénye ezüstösen csillant meg a hóban, elindultam a bíró házához. A kezemben egy régi kasza nyele, a zsebemben egy rozsdás bicska. A ház csendes volt, csak a kutyák ugattak, de nem törődtem velük. László az asztalnál ült, egyedül, bortól bűzlött. – Mit akarsz, János? – kérdezte gúnyosan. – Elvenni, amit tőlem elvettél – feleltem, és a bicskát a torkához szorítottam.

Nem öltem meg. Nem tudtam. De mindent elmondtam neki, amit éreztem: a gyűlöletet, a szégyent, a fájdalmat. – Te vagy a falu szégyene, nem én! – ordítottam. Azt akartam, hogy féljen, hogy tudja, bármikor visszajöhetek. Aznap éjjel a bíró elhagyta a falut. Azt mondják, soha többé nem látták.

De a bosszú nem hozott megnyugvást. Anna nem bocsátott meg. – A testem talán meggyógyul, de a lelkem soha – mondta. Egyre távolabb kerültünk egymástól. A falu lassan elfelejtette a történteket, de mi nem tudtunk. Évek teltek el, Anna végül elköltözött a nővéréhez Debrecenbe. Egyedül maradtam a házban, ahol minden fal a múltat idézte.

Most, öreg fejjel, a kemence mellett ülve, gyakran gondolok vissza arra az éjszakára. Vajon máshogy kellett volna tennem? Meg tudtam volna menteni Annát, ha bátrabb vagyok? Vagy a bosszú csak még mélyebb sebeket okozott mindkettőnknek? Néha azt kívánom, bárcsak újrakezdhetném, de tudom, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen bűnt, vagy csak a harag marad nekünk?