Két Otthon Között: Egy Családi Ház Fogságában

– Nem adom el a házat, és kész! – csattant fel apám, miközben a kanál hangosan koppant a levesestányéron. A konyhában fojtogató csend lett. Anyám csak lesütötte a szemét, mintha szégyellné, hogy újra ugyanaz a vita kezdődik. A bátyám, Gábor, ökölbe szorított kézzel nézett apánkra.

– Akkor én inkább albérletbe megyek – mondta halkan, de határozottan. – Nem fogok veled együtt élni, apa. Nem bírom tovább ezt az egészet.

Ott ültem a férjemmel, Zolival, és éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Az egész beszélgetés rólunk szólt, mégis úgy éreztem magam, mint egy kívülálló. Az elmúlt hónapokban egyre nehezebbé vált az életünk: a lakásunkat eladta a tulajdonos, ahol eddig béreltünk, és most sürgősen új helyet kellett volna találnunk. Anyám azt javasolta, hogy költözzünk vissza a családi házba, amíg rendeződnek a dolgok. De apám makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az ő háza az ő vára – és senki másé.

– Miért nem lehet kompromisszumot kötni? – kérdeztem halkan. – Mindannyiunknak nehéz most. Mi csak ideiglenesen költöznénk vissza.

Apám rám nézett, és a szemében ott volt az a régi szigorúság, amit gyerekkoromból ismertem.

– Ez nem panzió! – mondta. – Nem fogok ide-oda pakolni senki kedvéért. Gábor is felnőtt már, te is. Oldjátok meg!

Gábor felállt, és kiviharzott az ajtón. Anyám utána akart menni, de apám csak legyintett.

– Majd lenyugszik.

Aznap este Zolival csendben pakoltunk össze néhány holmit. A levegőben ott lebegett valami kimondatlan félelem: mi lesz velünk? Hová megyünk? A lakásárak az egekben, albérletet találni szinte lehetetlen. Gábor másnap felhívott.

– Nálam van egy kiadó szoba az egyik ismerősömnél – mondta gyorsan. – De csak egy főnek jó. Nektek nincs valami ötletetek?

– Nincs – suttogtam. – Apa hajthatatlan.

A következő napokban mindenki ideges volt. Anyám próbált közvetíteni köztünk és apám között, de ő csak egyre jobban bezárkózott. Esténként hallottam, ahogy a nappaliban halkan sír. Gábor is egyre ingerültebb lett; egyszer még azt is mondta nekem:

– Tudod mit? Én már nem is akarok ebben a családban élni. Elegem van abból, hogy mindig mindenkinek alkalmazkodnia kell apához.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Gyerekkorunkban mindig összetartottunk – most pedig mintha mindenki magára maradt volna.

Egyik este Zoli leült mellém az ágy szélén.

– Szerinted tényleg jó ötlet lenne visszaköltözni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De nincs más választásunk.

Másnap reggel apám váratlanul beállított hozzánk.

– Beszélni akarok veletek – mondta komoran.

Leültünk az asztalhoz. Apám sokáig hallgatott, majd végül megszólalt:

– Tudom, hogy nehéz most mindenkinek. De én nem akarom elveszíteni az otthonomat. Ez az egyetlen dolog maradt nekem anyátok mellett.

– Senki nem akarja elvenni tőled – mondtam halkan.

– Akkor miért érzem úgy? – kérdezte megtörten.

A szavaiban ott volt minden félelem és bizonytalanság, amit eddig sosem mutatott ki. Hirtelen rájöttem: nem csak mi vagyunk bajban, hanem ő is fél attól, hogy elveszíti azt a keveset, ami még megmaradt neki az életből.

Aznap este leültünk családilag beszélgetni. Gábor is eljött – bár látszott rajta, hogy legszívesebben máshol lenne. Hosszan vitatkoztunk: ki hol lakjon, ki mit vállaljon be. Végül abban maradtunk, hogy Zolival ideiglenesen beköltözünk a házba egy külön bejáratú szobába, amíg találunk valami megoldást. Gábor pedig marad az albérletben.

De a feszültség nem múlt el. Minden nap éreztem apám tekintetében azt a kimondatlan haragot és félelmet; anyám próbált mindent elsimítani, de ő is egyre fáradtabb lett. Gáborral ritkábban beszéltünk – mintha mindannyian falakat húztunk volna magunk köré.

Egy este anyám odajött hozzám a konyhába.

– Tudod, kislányom… néha azt kívánom, bárcsak újra kicsik lennétek. Akkor még minden egyszerűbb volt.

Elmosolyodtam, de belül sírtam. Vajon tényleg ennyire bonyolult lett volna minden? Vagy csak mi bonyolítottuk túl?

Most itt ülök a régi gyerekszobámban Zolival, és azon gondolkodom: vajon lehet-e még ebből igazi otthon? Vagy örökre csak vendégek maradunk egymás életében?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy családot akkor is, ha mindenki mást akar?”