Segítség! A fiam azt akarja, hogy vegyek fel hitelt neki és a menyemnek – Egy anya vívódása

– Anya, muszáj beszélnünk. Most. – Gábor hangja remegett, ahogy leült velem szemben a konyhaasztalhoz. A kávé még gőzölgött a bögrében, de én már éreztem, hogy valami nagy baj van. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Mellette ott ült Zsófi is, a felesége, aki zavartan babrálta a gyűrűjét.

– Mi történt? – kérdeztem, próbáltam nyugodt maradni, de a szívem hevesen vert.

– Anya… – kezdte Gábor, majd Zsófira nézett, mintha tőle várna megerősítést. – Szeretnénk saját lakást venni. De nincs elég önerőnk. A bank csak akkor ad hitelt, ha valaki kezességet vállal… vagy ha te felvennéd a hitelt a nevedre.

A levegő megfagyott. Egy pillanatig csak a hűtő zúgását hallottam. Az agyam zakatolt: ötvenöt éves vagyok, egyedül élek, a férjem tíz éve meghalt. A lakásom az egyetlen biztos pont az életemben.

– Ezt most komolyan gondoljátok? – suttogtam.

– Anya, tudom, hogy sokat kérek – mondta Gábor –, de ez az egyetlen esélyünk. Zsófi babát vár. Nem akarjuk albérletben felnevelni.

Zsófi szeme könnybe lábadt. – Én is tudom, hogy ez nagy kérés – mondta halkan –, de mindent megteszünk, hogy időben fizessük a részleteket. Csak… csak most nincs más lehetőségünk.

A gondolataim összevissza cikáztak. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Gábort először vittem óvodába, amikor először törte el a karját, amikor először mondta nekem: „Anya, szeretlek.” Mindig mindent megtettem érte. De most… most azt kéri tőlem, hogy tegyem kockára az otthonomat.

– És ha nem tudjátok fizetni? – kérdeztem végül.

– Akkor majd eladjuk a lakást! – vágta rá Gábor túl gyorsan.

– De az én nevemen lesz a hitel – mondtam halkan. – Az én lakásom lesz fedezetben.

Gábor elfordította a fejét. Zsófi sírni kezdett.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „A gyerekedért mindent megteszel, de néha nemet kell mondani.” Vajon most jött el az a pillanat?

Másnap reggel felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Te mit tennél? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Én? Soha nem tenném kockára a lakásomat! – vágta rá Éva. – Szereted őket, de mi van, ha elveszíted mindened? Gondolj magadra is!

De hogyan gondolhatnék magamra, amikor az egyetlen fiamról van szó? Mégis… mi lesz velem, ha valami balul sül el?

A következő napokban Gábor és Zsófi kerültek engem. Nem jöttek át vasárnap ebédre sem. A csend fájt. Úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Egy hét múlva Gábor újra felhívott.

– Anya, beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk ugyanahhoz az asztalhoz.

– Tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztunk – mondta. – Ha nemet mondasz, megértem. De kérlek… legalább gondold át még egyszer.

– Gábor – kezdtem –, szeretlek titeket. Mindig is segíteni akartam nektek. De félek. Félek attól, hogy elveszíthetem mindent. És félek attól is, hogy ha nemet mondok, örökre haragudni fogsz rám.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Nem fogok haragudni – mondta halkan. – Csak… annyira reménykedtem benne, hogy segítesz.

Aznap este leültem és papírt vettem elő. Listát írtam: „Mi szól mellette?” „Mi szól ellene?” Mellette: család, segítségnyújtás, unoka. Ellene: bizonytalanság, anyagi veszteség, magányos öregség.

Végül úgy döntöttem: beszélek egy pénzügyi tanácsadóval. Elmentem egy találkozóra. A tanácsadó csak csóválta a fejét.

– Nagyon sok ilyen történetet hallok mostanában – mondta. – Sok szülő kerül ilyen helyzetbe. De gondoljon bele: ha bármi történik a fiával vagy a menyével… ön marad minden felelősséggel.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mint egy rossz anya.

Végül összeszedtem minden bátorságomat és leültem Gáborral és Zsófival beszélni.

– Sajnálom – mondtam remegő hangon –, de nem tudom felvenni nektek ezt a hitelt. Segítek amiben tudok: adok pénzt az önerőhöz, segítek keresni olcsóbb lakást… de nem kockáztathatom el az otthonomat.

Gábor arca először eltorzult a csalódottságtól. Zsófi sírt. Éreztem a bűntudatot minden porcikámban.

De néhány nap múlva Gábor felhívott:

– Anya… igazad volt. Találtunk egy kisebb lakást, kevesebb önerő kell hozzá. Köszönöm, hogy őszinte voltál velünk.

A szívem megkönnyebbült… de még mindig fájt.

Most itt ülök a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nemet mondunk neki? Ti mit tettetek volna az én helyemben?