Anyósom udvarlója a nappalinkban – Mit tegyek most?

– Már megint itt van? – kérdeztem magamban, miközben a konyhában próbáltam csendben kávét főzni, hogy ne ébresszem fel a kisfiamat. A nappaliból halk nevetés szűrődött át, és tudtam, hogy anyósom, Ilona néni, megint elhozta azt a férfit. Azt a férfit, akit két hete ismert meg a piacon, és akit azóta rendszeresen meghív a mi, amúgy is szűkös, kétszobás lakásunkba.

A férjem, Gábor, csak a fejét csóválta, amikor először meglátta őket együtt. – Anyám megbolondult – mondta halkan, miközben a fürdőszobában próbált elbújni a helyzet elől. De nem lehetett elbújni. A lakás minden zuga tele volt Ilona néni hangos kacagásával és az idegen férfi, Laci bácsi, mély, öblös hangjával.

Az első alkalommal még próbáltam kedves lenni. Megkínáltam őket pogácsával, és udvariasan érdeklődtem, hogy mióta ismerik egymást. Ilona néni csak annyit mondott: – Tudod, drágám, az élet rövid, és nekem is jár egy kis boldogság. – Persze, hogy jár, gondoltam, de miért pont itt, a mi lakásunkban kell ezt keresnie?

A helyzet napról napra rosszabb lett. Laci bácsi egyre többször maradt éjszakára, és a nappali, ami eddig a mi kis családi közös terünk volt, most hirtelen az ő szerelmi fészkükké vált. A kisfiam, Marci, egyre többször kérdezte: – Anya, ki az a bácsi, aki mindig itt alszik? – Mit mondhattam volna neki? Hogy az anyósom új szerelme? Hogy mostantól osztoznunk kell a lakáson egy idegennel?

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, leültünk a konyhában, és halkan beszélgettünk, hogy ne hallják meg. – Ezt nem bírom tovább – mondtam neki. – Ez a mi otthonunk, és most úgy érzem, mintha vendégek lennénk a saját lakásunkban. – Tudom, szívem – felelte Gábor –, de mit tehetnénk? Anyámnak nincs hová mennie, és ha most összeveszünk vele, lehet, hogy elmegy, de akkor hová?

Másnap reggel, amikor Ilona néni és Laci bácsi a nappaliban reggeliztek, összeszedtem minden bátorságomat, és leültem melléjük. – Ilona néni, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem. Láttam, hogy Laci bácsi zavartan néz rám, de Ilona néni csak mosolygott. – Persze, drágám, mondd csak! – Próbáltam finoman fogalmazni. – Tudom, hogy fontos önnek a boldogság, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát, de ez a lakás nagyon kicsi, és nekünk is szükségünk van egy kis magánéletre. – Ilona néni arca elkomorult. – Azt akarod, hogy menjek el? – kérdezte halkan. – Nem, nem ezt mondtam – próbáltam magyarázkodni –, csak azt, hogy talán meg lehetne beszélni, mikor jön át Laci bácsi, hogy mindenkinek kényelmes legyen.

A beszélgetés után napokig feszült volt a hangulat. Ilona néni duzzogott, Laci bácsi pedig egyre ritkábban jött át, de amikor mégis, akkor is érezhető volt a feszültség. Egy este, amikor Marci már aludt, Ilona néni bejött a konyhába, és leült mellém. – Tudod, Zsuzsi, nekem is nehéz ez az egész. Egész életemben másoknak éltem, most először érzem, hogy valaki igazán szeret. Nem akarok nektek ártani, de nem akarom elveszíteni Lacit sem. – Megfogta a kezem, és a szemében könnyek csillogtak. – Mit tegyek?

Nem tudtam, mit mondjak. Egyszerre sajnáltam őt, és dühös voltam rá. Miért kell nekem választani a saját családom nyugalma és az ő boldogsága között? Gábor is egyre feszültebb lett, a veszekedések mindennapossá váltak. Egyik este, amikor már mindenki aludt, csak ültem a sötét konyhában, és azon gondolkodtam, hogyan jutottunk idáig. Vajon tényleg önző vagyok, ha a saját családom érdekeit nézem? Vagy tényleg nincs jogom beleszólni abba, hogy ki lakik a saját otthonomban?

Aztán egy vasárnap reggel, amikor mindenki otthon volt, Ilona néni bejelentette, hogy Laci bácsi megkérte a kezét. – Elköltözöm hozzá, ha ti is úgy gondoljátok, hogy ez a legjobb – mondta, és a hangja remegett. Gábor csak bólintott, én pedig nem tudtam, örüljek vagy sírjak. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Vajon tényleg ezt akartam? Hogy elmenjen? Vagy csak azt, hogy végre mindenkinek legyen egy kis nyugalma?

Most, hogy Ilona néni készül elköltözni, üresnek érzem a lakást. Hiányzik a hangos nevetése, még Laci bácsi öblös hangja is. De végre van helyünk, végre újra a miénk az otthonunk. Vajon jól döntöttem? Vagy csak a saját kényelmemet választottam az ő boldogsága helyett? Ti mit tettetek volna a helyemben?