Az anyám kitiltotta a feleségemet a húgom születésnapi vacsorájáról – és én csak némán ültem ott

– Tényleg nem gondolod, hogy jobb lenne, ha most inkább elmennél enni valahová máshová, Zsófi? – Anyám hangja élesen hasított bele a beszélgetésbe, miközben a húgom, Dóri születésnapját ünnepeltük a családi házban. A villák megálltak a levegőben, mindenki egyszerre némult el. Zsófi, a feleségem, a hetedik hónapban volt, és épp egy szelet tortát próbált felvágni magának, miközben a hasa fölött ügyetlenkedett.

– Miért? – kérdezte halkan, de a hangjában ott remegett a megalázottság.

Anyám nem nézett rá, csak a tányérját bámulta. – Tudod, ez a nap Dórié. Nem akarjuk, hogy bárki is kellemetlenül érezze magát. Te most… hát, nem igazán vagy formában az ilyen eseményekhez.

Dóri, aki egész este csak a telefonját nyomkodta, most felnézett, és hozzátette: – Igen, Zsófi, kicsit mindenki feszeng tőled. Nem tudom, miért kell ezt most így csinálni.

A szívem összeszorult. Zsófi rám nézett, a szemeiben könnyek csillogtak. Én csak ültem ott, és nem tudtam megszólalni. A kezem automatikusan az övére csúszott, megszorítottam, de a szavak nem jöttek. Féltem, hogy ha megszólalok, csak még nagyobb botrány lesz.

A többiek – apám, a nagynéném, Dóri barátja, Bence – mind úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Zavartan kanalazták tovább a levest, vagy a plafont bámulták.

Zsófi lassan letette a villát, és felállt. – Sajnálom, ha zavarok – mondta, és a hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam. – Elmegyek egy kicsit sétálni.

Senki nem állította meg. Én sem. Csak ültem ott, és a torkomban éreztem a szégyent, a haragot, a tehetetlenséget.

Anyám sóhajtott, mintha valami nagy terhet vett volna le a válláról. – Na, most már tényleg ünnepelhetünk – mondta, és Dóri felnevetett.

A vacsora folytatódott, mintha mi sem történt volna. A poharak koccantak, a torta elfogyott, de én csak bámultam az üres széket Zsófi mellett, és minden percben egyre jobban gyűlöltem magam.

Amikor végre vége lett az estének, hazamentem. Zsófi a hálószobában ült, a sötétben, a hasát simogatta.

– Miért nem mondtál semmit? – kérdezte halkan, de nem volt szemrehányó, inkább csak végtelenül szomorú.

Leültem mellé, és próbáltam megmagyarázni, hogy nem akartam botrányt, hogy nem tudtam, mit mondjak, hogy anyám mindig ilyen volt, hogy Dóri mindig is féltékeny volt rá, mert én Zsófit választottam, nem őt támogattam, amikor elvált a férjétől. De minden szó csak üresen koppant a padlón.

– Szerinted a gyerekünk is ilyen családba fog születni? – kérdezte Zsófi, és most már sírt. – Ahol az anyád dönt arról, ki tartozik ide, és ki nem?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem, és éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

Azóta minden éjjel ezen gondolkodom. Vajon milyen férj vagyok, ha nem tudom megvédeni azt, akit a legjobban szeretek? Vajon tényleg ennyire gyáva vagyok, vagy csak túl régóta próbálok megfelelni anyám elvárásainak?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy most már örökre elveszítettem Zsófi bizalmát?