„Te akartad a harmadikat” – Egy anya vallomása a családi csőd szélén
– Nem bírom tovább, Eszter! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben a harmadik kávémmal. A gyerekek már aludtak, csak a hűtő zúgása töltötte ki a csendet. – Mindig csak a számlák, a pelenkák, az újabb kiadások! Miért kellett nekünk három gyerek? Miért nem volt elég kettő?
A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Hiszen ő volt az, aki hónapokon át győzködött: „Eszter, olyan jó lenne még egy kicsi! A fiúk mellé egy kislány, vagy ha fiú lesz, az sem baj.” Most meg úgy beszél velem, mintha én erőltettem volna rá az egészet.
– Gábor, ezt nem mondhatod komolyan… – suttogtam. – Te akartad annyira a harmadikat! Emlékszel, mennyit beszéltünk róla? Hogy majd összetartó nagy család leszünk…
– Igen, de akkor még nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz! – vágott közbe. – Nézd meg magad! Fáradt vagy, ideges vagy, egész nap csak rohangálsz. Én meg… én meg azt érzem, hogy minden rám nehezedik. A pénz, a felelősség…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden egyszerűbbnek tűnt. Amikor Gáborral esténként összebújtunk a kanapén, és arról álmodoztunk, milyen lesz majd nagycsaládosként élni. Akkor még nem számoltuk ki minden forint helyét, nem aggódtunk azon, hogy elég lesz-e a fizetés hó végéig.
A harmadik terhességem alatt Gábor még boldogabb volt, mint az első kettőnél. Minden ultrahangra elkísért, büszkén mutogatta a pocakomról készült fotókat a kollégáinak. De amikor megszületett Zsófi, mintha valami megváltozott volna benne. Egyre többet dolgozott túlórában, egyre kevesebbet mosolygott. Én pedig egyedül maradtam három kisgyerekkel és egy férjjel, aki egyre távolabb került tőlem.
A pénzügyek mindig is kényes téma voltak nálunk. Gábor informatikus egy budapesti cégnél, én pedig tanítónő vagyok egy zuglói általános iskolában – jelenleg GYES-en. A fizetésünk sosem volt sok, de eddig valahogy mindig kijöttünk belőle. Most viszont minden drágább lett: az albérlet ára az egekben, az élelmiszerboltban minden vásárlás után sírni tudnék. A fiúk kinőtték a cipőt, Zsófinak új babakocsi kellett volna…
– Miért mindig én vagyok a hibás? – kérdeztem halkan. – Te is tudtad, hogy nem lesz könnyű. De együtt döntöttünk így!
– Igen, de te ragaszkodtál hozzá! – vágta rá dühösen. – Én csak…
– Hazudsz! – szakítottam félbe remegő hangon. – Mindketten akartuk Zsófit! És most rám akarod kenni az egészet?
Gábor elfordult, és az ablakhoz lépett. Hosszú percekig csak állt ott némán. Éreztem, hogy ő is szenved – de akkor miért kell engem bántania?
Másnap reggel úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. A fiúk veszekedtek a reggeli kakaón, Zsófi sírt a kiságyban. Gábor sietve felkapta az aktatáskáját és elrohant dolgozni. Én pedig ott maradtam három gyerekkel és egy összetört szívvel.
Az anyukám hívott délután.
– Mi van veletek, Eszterkém? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában…
– Semmi különös – hazudtam. – Csak sok a dolgom.
De anya nem hagyta annyiban.
– Tudod, hogy bármikor segítek. Ha kell, áthozhatod a gyerekeket pár órára.
Elgondolkodtam rajta: vajon tényleg segítséget kéne kérnem? Vagy csak még jobban szégyellném magam attól, hogy nem bírom egyedül?
Aznap este Gábor későn jött haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Bocsánatot kérek – mondta halkan. – Nem akartam rád zúdítani mindent… Csak… félek. Félek attól, hogy nem tudom eltartani ezt a családot.
Leültem mellé.
– Én is félek – vallottam be. – De együtt kellene megoldanunk. Nem egymás ellen harcolni.
Sokáig csak ültünk ott csendben. Aztán Gábor megszorította a kezem.
– Próbáljunk meg segítséget kérni – mondta végül. – Talán van valami támogatás vagy tanácsadás…
Azóta próbálunk változtatni: átnéztük a költségvetést, elmentünk családsegítőhöz tanácsot kérni. De a sebek lassan gyógyulnak. Minden nap harc: magammal, Gáborral, az anyagi gondokkal és a bűntudattal.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg hibás vagyok? Vagy csak mindketten túl fáradtak és kétségbeesettek vagyunk ahhoz, hogy meglássuk: ebben mindketten benne vagyunk?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újra bízni egymásban és önmagunkban ennyi csalódás után?