A gazda lovagol a menyasszonyával… és megfagy benne a vér, amikor meglátja terhes volt feleségét fát cipelni

– Laci, nézd, milyen szépen süt a nap! – szólt hozzám Eszter, miközben a lovunk lassan poroszkált a földút mentén. Próbáltam rámosolyogni, de a gondolataim máshol jártak. A fejemben még mindig ott visszhangzottak a tegnapi veszekedés szavai, amit anyámmal folytattam a reggeli kávé mellett. Azt mondta, túl gyorsan lépek tovább, hogy Eszter nem ismer igazán, és hogy Anna, a volt feleségem, még mindig szeret. De én csak legyintettem, hiszen Anna már rég elhagyott, és én is próbáltam elfelejteni őt.

Aztán, ahogy a domb aljához értünk, megláttam őt. Anna ott állt a tanya szélén, egy hatalmas köteg fát cipelt a karjában, a hasa pedig gömbölyű volt, mintha egy egész világot hordozna magában. Megállítottam a lovat, és csak bámultam. Eszter észrevette, hogy valami nincs rendben, és követve a tekintetemet, ő is meglátta Annát.

– Ki az? – kérdezte halkan, de én nem tudtam megszólalni. Anna felnézett, és a szemünk találkozott. Egy pillanatra minden megállt. A szívem hevesen vert, a gondolataim pedig őrült tempóban cikáztak. Hét hónapos terhes… Hét hónapja szakítottunk. Akkor történt az az utolsó, kétségbeesett éjszaka, amikor még egyszer utoljára egymás karjába menekültünk, mielőtt végleg elengedjük egymást. Akkor még azt hittem, hogy csak egy lezárás, egy búcsú volt. De most, ahogy ott állt előttem, minden világossá vált.

– Anna! – kiáltottam oda, de a hangom remegett. Eszter zavartan nézett rám, de nem szólt semmit. Anna csak bólintott, és letette a fát a földre. Lassan odasétált hozzánk, és a szemében valami furcsa, kevert érzés tükröződött: harag, fájdalom, és talán egy kis remény is.

– Laci, nem gondoltam, hogy így találkozunk újra – mondta halkan. – De most már úgyis mindegy.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom elcsuklik. – Miért nem szóltál, hogy… hogy gyereket vársz?

Anna elfordította a fejét, és a könnyeit törölgette. – Mert azt hittem, nem akarsz már része lenni az életemnek. Azt hittem, neked már csak Eszter számít.

Eszter ekkor megszólalt, de a hangja hideg volt, mint a kút vize. – Laci, ez igaz? Ez a gyerek… a tiéd?

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam. A csend szinte fojtogató volt. Anna a földre nézett, Eszter pedig rám, mintha most látna először igazán. A napfény hirtelen élesnek tűnt, a madarak csicsergése pedig idegesítően harsánynak.

– Mihez kezdesz most? – kérdezte Anna, és a hangjában ott volt az a régi, ismerős törékenység. – Nem várom el, hogy visszagyere. De tudnod kell, hogy ez a gyerek a tiéd, és én egyedül fogom felnevelni, ha kell.

Eszter ekkor leszállt a lóról, és odalépett hozzám. – Laci, döntened kell. Nem tudok úgy veled lenni, hogy közben egy másik nő gyerekét várod. Én nem akarok második lenni.

A szívem összeszorult. Mindkét nő, akit valaha szerettem, ott állt előttem, és mindkettőnek fájdalmat okoztam. Anna, aki csendben szenvedett, és Eszter, aki most csalódott bennem. A fejem zsongott, a kezem remegett. Mit tegyek? Hogyan dönthetnék helyesen, amikor minden döntés valakinek fájni fog?

Anna lassan visszament a fához, és újra felemelte. – Menjetek csak – mondta halkan. – Nekem most már csak a gyerek számít.

Eszter rám nézett, és a szemében könnyek csillogtak. – Laci, én szeretlek, de nem tudok így továbbmenni. Ha vissza akarsz menni hozzá, mondd meg most. Ha nem, akkor viszont nekem kell mennem.

Ott álltam a két nő között, a múltam és a jövőm között, és nem tudtam, mit tegyek. A szívem egyik fele Annához húzott, hiszen a gyermekemről volt szó, a másik fele pedig Eszterhez, aki új életet ígért nekem. De egyik út sem volt fájdalommentes.

Végül csak annyit tudtam mondani: – Nem tudom, mit tegyek. Időt kérek.

Eszter bólintott, de láttam rajta, hogy ez a kapcsolat már nem lesz ugyanaz. Anna pedig csak elfordult, és lassan elindult vissza a ház felé, a hasát óvatosan tartva.

Ahogy ott álltam a poros úton, a napfényben, úgy éreztem, mintha minden, amit eddig biztosnak hittem, egyszerre omlott volna össze. Vajon lehet-e újrakezdeni, ha a múlt ilyen erővel tör be a jelenbe? És vajon képes vagyok-e felelősséget vállalni azért, amit tettem, vagy örökre menekülni fogok a döntéseim elől?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani, vagy mindent újra kell építeni a semmiből?