Az esküvőm napján veszítettem el a leghűségesebb barátomat – Vajon tényleg minden örömnek ára van?

– Ne most, Rex, kérlek… – suttogtam, miközben a fehér ruhám szegélye már sárgult a földön térdelve. A templom kapujában álltunk, minden szem rám szegeződött, de én csak Rexre tudtam nézni. Az én öreg barátom, aki gyerekkorom óta mellettem volt, most ott feküdt előttem, zihálva, mintha minden lélegzetvétel fájna neki.

Apa odasietett hozzám, letérdelt mellém, és a vállamra tette a kezét. – Kislányom, szerintem azonnal el kellene vinnünk az állatorvoshoz – mondta halkan, de a hangja remegett. Tudtam, hogy igaza van, de a lábam nem mozdult. A násznép zavarodottan suttogott mögöttünk, anyám pedig könnyes szemmel nézett rám a templom lépcsőjéről.

– Nem hagyhatom itt – mondtam végül, és felkaptam Rexet. A vőlegényem, Gábor, odalépett hozzánk.

– Ileána, biztos vagy benne? Az egész család vár… – próbált győzködni, de láttam rajta, hogy ő is aggódik.

– Gábor, ő a családom – feleltem dacosan. – Nélküle nem tudok oltár elé állni.

A következő pillanatban már az autóban ültünk: apa vezetett, én Rexet tartottam az ölemben, Gábor pedig hátulról simogatta a vállamat. A városban éppen szombati dugó volt, minden perc óráknak tűnt. Rex feje az ölemben pihent, szemei egyre üresebbek lettek.

– Emlékszel, amikor először hoztuk haza? – kérdezte apa halkan.

– Persze – válaszoltam elcsukló hangon. – Még csak egy kis bolyhos gombóc volt. Anyu akkor is félt tőle, hogy majd mindent összerág.

Gábor próbált mosolyogni: – De végül csak a papucsokat ette meg.

Az állatorvosi rendelő előtt már vártak ránk. Dr. Kocsisné Judit néni régi ismerősünk volt, ő kezelte Rexet mindig. Most is aggódó arccal rohant ki hozzánk.

– Hozzátok gyorsan! – kiáltotta.

A vizsgálóban minden olyan gyorsan történt: infúzió, vizsgálatok, injekciók… Én csak ültem a sarokban és néztem, ahogy Judit néni dolgozik. Apa csendben imádkozott magában, Gábor pedig végig fogta a kezem.

– Ileána… – szólalt meg Judit néni egy idő után. – Nagyon sajnálom. Rex szíve túl gyenge már. Megpróbálhatunk még valamit, de lehet, hogy csak szenvedne tovább.

A világ megállt egy pillanatra. A fehér falak összemosódtak a könnyeimmel. Odamentem Rexhez, megsimogattam a fejét.

– Köszönöm neked mindent… – suttogtam neki. – Szeretlek.

Az utolsó lélegzetvételét is éreztem. Mintha velem halt volna meg egy darab gyerekkorom is.

A temetését másnap tartottuk a kertünk végében. Anyu sírt, apa csendben ásott sírt a fák alatt. Gábor ott állt mellettem némán – talán most értette meg igazán, mit jelentett nekem Rex.

Az esküvő végül egy héttel később lett megtartva. Mindenki próbált örülni, de valami hiányzott. A családi fotókon üres hely maradt ott, ahol Rexnek kellett volna ülnie.

Azóta is gyakran gondolok rá: vajon helyesen döntöttem? Vajon tényleg minden örömnek ára van? És ha igen… megéri-e mindig továbbmenni akkor is, ha valamit örökre elveszítünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani magatoknak? Vagy egyszerűen csak így működik az élet?