Egy pohár kávé a bűn árnyékában – amikor a múlt utolér
– Jól van, bácsi? – A hangja tiszta volt, mint a frissen hullott hó, és olyan váratlanul hasított bele a gondolataimba, hogy majdnem elejtettem a kávéscsészét. A presszóban alig voltak rajtunk kívül, csak a pultos, Marika néni törölgette unottan a poharakat. Odakint szakadt az eső, az ablakon végigcsorgó vízcseppek mintha versenyt futottak volna egymással.
A kislány – talán hatéves lehetett – nagy, kék szemekkel nézett rám. Nem volt benne félelem, csak őszinte kíváncsiság és aggodalom. Az arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. A kezem remegett, ahogy visszatettem a csészét az asztalra.
– Persze, jól vagyok – hazudtam neki egy fáradt mosollyal. – Csak gondolkodom.
Ő nem tágított. Leült velem szemben, lábai nem érték el a földet. – Az anyukám azt mondta, ha valaki szomorú, segíteni kell neki. Maga nagyon szomorúnak tűnik.
A szívem összeszorult. Hányszor hallottam ezt a mondatot anyámtól gyerekkoromban? Akkoriban még nem tudtam, hogy egyszer majd én leszek az, akinek a lelkét bűnök terhelik. Hogy egyszer majd én ülök egy vidéki presszóban, menekülve a múlt elől.
A nevem Tóth László. Egykoron én voltam a környék rettegett embere. Nem volt olyan üzlet, amibe ne lettem volna benne: csempészet, uzsora, védelmi pénz. A rendőrök féltek tőlem, az emberek kerülték a tekintetemet. A családom széthullott miattam: a feleségem elhagyott, a fiam soha többé nem beszélt velem.
Most pedig itt ültem, egyedül, egy kislány társaságában, aki nem tudta, ki vagyok valójában.
– Hogy hívnak? – kérdeztem halkan.
– Zsófi vagyok. És maga?
– László.
Zsófi elmosolyodott. – Az apukám is László volt. De ő már nincs velünk.
Megállt bennem az ütő. Volt? Mi történt vele? De nem mertem kérdezni. Csak bólintottam.
– Maga is vár valakit? – folytatta.
– Nem… már senki sem jön értem – mondtam ki végül az igazságot.
Zsófi láthatóan elgondolkodott. – Akkor majd én itt maradok magával egy kicsit.
A pultos Marika néni odaszólt: – Zsófi, ne zavarj másokat! Menj vissza anyádhoz!
– Nem zavar – feleltem gyorsan. – Jólesik a társaság.
Marika néni rám nézett, és egy pillanatra mintha megenyhült volna a tekintete. Talán ő is tudta, ki vagyok, de már nem számított.
Zsófi anyja ekkor lépett be a presszóba. Fiatal nő volt, fáradt arccal, de szép szemekkel. Amikor meglátta Zsófit mellettem ülni, odasietett.
– Zsófi! Hányszor mondtam már, hogy ne beszélgess idegenekkel?
– De anya, László bácsi szomorú! – tiltakozott Zsófi.
A nő rám nézett. Egy pillanatra megfagyott a levegő köztünk. Felismert? Vagy csak gyanakodott?
– Köszönöm, hogy vigyázott rá – mondta végül halkan.
– Nincs mit… – válaszoltam rekedten.
Ahogy elmentek, újra magamra maradtam a gondolataimmal. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor a fiamat ringattam álomba; amikor még hittem abban, hogy lehet másképp élni. De aztán jött a pénz ígérete, a hatalom mámora… és mindent elvesztettem.
Egy este aztán minden összeomlott: egy rivális banda betört hozzánk, és majdnem megölték a feleségemet és a fiamat is. Akkor döntött úgy Anna, hogy elviszi tőlem a gyereket. Soha többé nem láttam őket.
Azóta csak árnyéka vagyok önmagamnak. A barátaim vagy börtönben ülnek, vagy már nincsenek az élők sorában. Én pedig minden nap megbánom azt az utat, amit választottam.
A presszó ajtaja újra kinyílt; Zsófi visszaszaladt hozzám.
– László bácsi! Anyu azt mondta, hogy ha akarja, jöjjön át hozzánk vacsorára ma este. Nálunk mindig van hely egy magányos embernek!
Elakadt a lélegzetem. Egy pillanatra azt hittem, álmodom. Hány éve nem hívtak meg sehová? Hány éve nem ültem le egy asztalhoz úgy, hogy ne féljek attól: valaki hátba támad?
– Köszönöm… nagyon kedves vagy – mondtam meghatottan.
Zsófi elmosolyodott és kiszaladt az esőbe anyjához.
Ott ültem még hosszú percekig. A kávém kihűlt előttem, de nem bántam. Talán most először éreztem azt, hogy van remény arra: egyszer megbocsáthatok magamnak.
Vajon lehet-e újrakezdeni mindent ennyi év után? Megérdemelheti-e egy bűnös ember az esélyt arra, hogy jóvátegye mindazt, amit elrontott? Ti mit gondoltok erről?