Meghívtam a „szegény” exfeleségemet az esküvőmre, hogy megalázzam – de limuzinnal érkezett, a legnagyobb riválisommal… és egy titokkal, ami reggelre tönkretett mindent
– Hogy képzeled, hogy meghívod őt? – csattant fel Annamari, az új menyasszonyom, miközben a fodrásza épp a haját igazgatta a Hilton báltermének öltözőjében. – Ez az én napom, Gábor! Nem akarom látni azt a nőt!
– Nyugodj meg, Annamari – próbáltam higgadt maradni, de belül már én is ideges voltam. – Csak egy gesztus volt. Úgysem fog eljönni. Mégis mit keresne itt? Nézd meg magad: te vagy a tökéletes menyasszony, ő meg… nos, ő egy senki.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem ezt a helyzetet. Amikor három éve elváltunk Katával, mindent elvettem tőle: a lakást, az autót, még a kutyát is. Ő maradt az albérletben, minimálbérért dolgozott egy zuglói pizzériában. Én pedig felépítettem a saját ingatlanos cégemet, és most itt álltam, a város legfényűzőbb esküvőjén.
A vendégek között ott volt mindenki, aki számított: bankárok, ügyvédek, politikusok. A barátaim már napok óta ugratnak: „Te tényleg meghívtad Katát? Hát ez kemény!” – röhögött Laci, miközben whiskyt kortyolt. – „Remélem, legalább tiszta ruhában jön!”
Nevettem velük. Azt akartam, hogy mindenki lássa: én nyertem. Hogy Kata csak egy múltbeli hiba volt.
Aztán eljött az este. A bálterem fényárban úszott, Annamari hófehér csipkeruhában ragyogott mellettem. Már épp koccintani készültünk a polgármesterrel, amikor kint valami furcsa történt: a portás sietve jött be hozzám.
– Gábor úr… odakint egy limuzin állt meg. Azt hiszem… az ön vendégei közül való.
Limuzin? Megfagyott bennem a vér. Kimentem az előtérbe. Az egész társaság odatódult mögöttem.
A fekete Mercedes limuzin ajtaja lassan kinyílt. Egy nő szállt ki belőle – hófehér selyemruhában, mintha maga is menyasszony lenne. A haja tökéletesen feltűzve, a csuklóján egy egyszerű, de vakítóan csillogó gyémánt karkötő.
Kata volt az.
Mögötte kiszállt egy férfi is – magas, elegáns öltönyben. Azonnal felismertem: Szabó Tamás. Az ingatlanpiac rettegett nagyágyúja. Az az ember, akitől három éve próbálok üzletet szerezni – sikertelenül.
Kata rám nézett. A tekintete nyugodt volt és magabiztos.
– Szia, Gábor – mondta halkan. – Köszönöm a meghívást.
Annamari mellettem megmerevedett.
– Nem gondoltam volna, hogy eljössz – nyögtem ki végül.
– Miért ne jöttem volna? – mosolygott Kata. – Végül is ritka alkalom látni valakit… ekkora hibát elkövetni ilyen nyilvánosan.
A vendégek suttogtak. Laci döbbenten nézett rám: „Ez most komoly?”
Tamás Kata mellé lépett, védelmezően fogta meg a derekát.
– Elnézést a késésért – mondta mély hangon. – A tárgyalás elhúzódott Zürichben.
A levegő megfagyott. Mindenki tudta: Tamás az egyetlen ember Budapesten, aki bármikor tönkre tudná tenni a cégemet.
Annamari odasúgta nekem:
– Te tudtad ezt? Hogy ők… együtt vannak?
– Nem! – sziszegtem vissza. – Ez csak valami színjáték! Kata egy pincérlány! Tamásnak csak a pénze kell!
De Katán nem látszott félelem. Tamás leültette őt az asztalunkhoz – közvetlenül mellénk.
Az este folyamán minden szem rájuk szegeződött. Kata beszélgetett a vendégekkel; volt polgármesterrel, ügyvédekkel – mindenki udvariasan mosolygott rá. Annamari egyre idegesebb lett.
– Ez megalázó! – sziszegte nekem. – Az egész város erről fog beszélni!
Kata egyszer csak felállt és hozzám fordult:
– Tudod, Gábor… azt hitted, hogy mindent elvettél tőlem. De csak azt vetted el, ami sosem volt igazán fontos. Amit nem tudtál elvenni: az önbecsülésem.
A terem elcsendesedett. Mindenki hallotta.
Tamás ekkor megszólalt:
– Egyébként… szeretném bejelenteni: Kata lesz az új jogi igazgatónk. Holnap reggel aláírjuk a szerződést.
A gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, mit jelent ez: Tamás cége épp most vásárolja fel az enyémet.
Az este hátralévő részében csak ültem ott, mint egy szobor. Annamari sírva rohant ki a mosdóba.
Másnap reggel a hírekben olvastam: „Szabó Tamás cége felvásárolta Varga Gábor ingatlanvállalatát.”
Az irodámba már nem engedtek be; a biztonságiak közölték: „Az új tulajdonos utasítására.”
Otthon ültem a kanapén egyedül; Annamari már összepakolt és elment az éjjel. Néztem magam előtt a semmit.
Kata eközben Tamással kávézott egy panorámás irodában. Láttam róluk egy képet az újságban: boldogok voltak.
Este kaptam tőle egy levelet:
„Nem bosszút akartam. Csak azt akartam, hogy lásd: nem vagyok az a törékeny lány többé, akit tönkretehettél.”
Összegyűrtem a levelet… majd kisimítottam és eltettem egy fiókba.
Most itt ülök ebben az üres lakásban és csak azt kérdezem magamtól: tényleg ennyit ér minden pénz és siker? Mi marad belőlünk, ha elveszítjük azt az embert, aki igazán hitt bennünk?
Ti mit gondoltok? Megérdemeltem ezt? Vagy van még visszaút onnan, ahol most vagyok?