Amikor a gyerekek elfelejtik az anyjukat: Egy magyar nyugdíjas tanárnő vallomása

– Zsuzsi, kérlek, legalább most vedd fel a telefont! – suttogtam a kagylóba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett. A vonal másik végén csak a sípolás hallatszott, majd megszakadt a hívás. A falióra hangosan kattogott, mintha minden másodperc az elmúlásomat jelezné.

Az ablakon túl szürke novemberi délután terpeszkedett a panelházak között, a szomszéd lakásból halk veszekedés szűrődött át. Én pedig egyedül ültem, mint minden nap azóta, hogy Laci, a férjem elment. Tizenhárom éve már, hogy egyedül vagyok. Akkor még azt hittem, a lányaim majd mellettem maradnak, hiszen mindent értük tettem.

Tanárnő voltam harminc éven át, magyar szakos. Minden reggel korán keltem, hogy reggelit készítsek Zsuzsinak és Katának, aztán rohantam az iskolába, ahol a gyerekek között újra és újra megtaláltam az értelmet. Otthon pedig próbáltam jó anya lenni – segítettem a leckében, varrtam ruhát, főztem kedvenc ételeiket. Laci sokat dolgozott, de mindig igyekezett hazahozni valami apróságot: egy csokor mezei virágot, egy szelet tortát. Boldogok voltunk – legalábbis azt hittem.

Aztán Laci meghalt. Egyik napról a másikra maradtam magamra. A temetésen Zsuzsi sírt ugyan, de már akkor is láttam rajta, hogy máshol jár az esze. Kata csak szorította a kezemet, de alig szólt hozzám. Azt mondták, majd gyakran meglátogatnak. Az első hónapokban még jöttek is – hoztak süteményt, beszélgettünk. De ahogy múlt az idő, egyre ritkábban csörrent meg a telefonom.

– Anya, most nem érek rá – mondta Zsuzsi egyszer idegesen. – Tudod, mennyi dolgom van? A gyerekek is betegek voltak egész héten.

– Persze, persze – válaszoltam halkan. – Csak hallani akartam a hangodat.

– Majd hívlak! – vágta rá gyorsan, aztán letette.

Kata még ennyit sem mondott. Ő Németországba költözött egy férfi miatt. Azóta csak karácsonykor ír egy rövid üzenetet: „Boldog ünnepeket, anya!” Néha küld egy képet az unokákról – idegen arcok, akiknek én csak egy név vagyok valahol a családfában.

A nyugdíjam alig elég a rezsire és gyógyszerekre. Néha elmegyek a piacra, veszek egy kis almát vagy pár szem paradicsomot – de már nem főzök nagy adagokat. Minek? Magamnak? A szomszéd Marika néni néha átjön kávézni; ő is panaszkodik: „Régen minden más volt!” – mondja. De vajon tényleg? Vagy csak mi változtunk?

Egyik este csöngettek. Megörültem: talán Zsuzsi! De csak egy fiatal nő állt az ajtóban, valami kérdőívet akart kitöltetni velem. Amikor becsuktam utána az ajtót, rám tört a sírás. Hogy lehet az, hogy egy idegen többet törődik velem, mint a saját gyerekeim?

Próbáltam beszélni velük erről. Egyszer Zsuzsi végighallgatott:

– Anya, ne haragudj, de nekünk is van életünk! Nem tudunk mindig ott lenni! Nem vagy már fiatal, de nem vagy tehetetlen sem! Miért nem keresel magadnak elfoglaltságot?

– Én csak… szeretném tudni, hogy számítok még valakinek – suttogtam.

– Számítasz! De ne várd el tőlünk, hogy minden nap ott legyünk! – mondta fáradtan.

Azóta ritkábban hívom őket. Félek zavarni őket. Félek attól is, hogy egyszer teljesen elfelejtenek.

A tanári pályám alatt annyi gyereket segítettem át vizsgákon, annyi szülő köszönte meg könnyeivel a törődést. Most ők is eltűntek – néha egy-egy régi diák felhív: „Tanárnő, emlékszik rám?” Ilyenkor felcsillan bennem valami remény: talán mégsem volt hiábavaló az életem.

De amikor este lekapcsolom a villanyt és csend borul a lakásra, újra rám tör az üresség. Vajon tényleg ennyi az egész? Felneveljük őket, mindent odaadunk nekik – aztán öregkorunkra csak emlékek maradnak?

Néha eljátszom a gondolattal: mi lett volna, ha önzőbb vagyok? Ha magamra is gondolok néha? Ha nem áldozok fel mindent értük? Talán most boldogabb lennék? Vagy csak másképp magányos?

A múlt héten Marika néni elesett a lépcsőházban; napokig senki sem vette észre. Akkor döbbentem rá igazán: mi lesz velünk öregekkel ebben az országban? Ki fog ránk vigyázni?

Ma reggel újra hívtam Katát. Nem vette fel. Csak egy üzenet jött vissza: „Majd visszahívlak.” Leültem az ablakhoz és néztem az esőt.

Vajon tényleg megéri mindent feláldozni a családért? Vagy csak becsapjuk magunkat azzal, hogy egyszer majd visszakapjuk azt a szeretetet? Ti mit gondoltok erről? Megéri ennyit adni magunkból?