Fiam pénzt kért, de nemet mondtam – Egy anya lelki vívódása a családi béke árnyékában

– Anya, tényleg nem tudsz segíteni? – Gábor hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült velem szemben. A szeme alatt sötét karikák, az ujjai idegesen doboltak a kopott asztallapon. A szívem összeszorult, de próbáltam kemény maradni.

– Gábor, már megbeszéltük. Nem tudunk most pénzt adni – válaszoltam halkan, miközben a tekintetem a macskánkra, Cirmire siklott, aki békésen dorombolt a radiátor mellett. Bárcsak én is ilyen nyugodt lehetnék.

Béla, a férjem, a nappaliban ült, hallotta minden szavunkat. Tudtam, hogy ő is szenved ettől a helyzettől, de most egységfrontot kellett alkotnunk. Negyven év házasság után végre eljutottunk oda, hogy nem veszekszünk minden apróságon. Volt idő, amikor majdnem elváltunk – akkoriban Gábor még csak kamasz volt, és talán épp ezért lett most ilyen elveszett felnőtt.

Gábor mindig is érzékeny gyerek volt. Az iskolában gyakran panaszkodtak rá, hogy álmodozó, szétszórt. Mi mindent megtettünk érte: különórákra járt, zongorázni tanult, de sosem találta igazán a helyét. Most harmincöt évesen még mindig albérletben lakik egyedül Zuglóban, és egyik munkahelyről ugrik a másikra. Most épp azt mondta, hogy kirúgták – megint.

– Anya, csak egy kis kölcsön kellene. Tudod, hogy visszaadom, amint tudom – próbálkozott újra.

– Gábor, nekünk is gondolnunk kell magunkra. Nemsokára nyugdíjba megyünk apáddal. Nem tudjuk, mennyi lesz az a pénz. Spórolnunk kell – mondtam csendesen.

A fiam arca eltorzult. Láttam rajta a csalódottságot és valami mélyebb fájdalmat is. Talán azt érezte, hogy elárultam. De mit tehettem volna? Egész életünkben őt helyeztük előtérbe. Most először gondoltam magamra és Bélára.

– Mindig csak magatokra gondoltok! – csattant fel Gábor. – Amikor nekem volt szükségem rátok, ti sosem voltatok ott igazán!

Ez már túl sok volt. Felálltam az asztaltól.

– Ez nem igaz! Mindent megtettünk érted! – kiáltottam vissza remegő hangon.

Béla ekkor lépett be a konyhába. Szótlanul nézett ránk, majd leült mellém és megszorította a kezem.

– Gábor, anyádnak igaza van – mondta halkan. – Mi is öregszünk. Nem tudjuk, mit hoz a jövő.

A fiam csak legyintett.

– Persze… mindig csak a jövő! És én? Nekem most van szükségem rátok! – azzal felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón.

A csend nehezedett ránk. Cirmi is abbahagyta a dorombolást és riadtan nézett rám.

– Jól döntöttünk? – kérdeztem Bélától könnyes szemmel.

Ő csak bólintott.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton Gábor arcát láttam magam előtt: azt a keveréket haragból és kétségbeesésből. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még kicsi volt és hozzám bújt esténként. Akkoriban azt hittem, hogy majd minden rendben lesz vele. Hogy ha szeretjük eléggé, ha mindent megadunk neki, akkor boldog lesz.

De valahol útközben valami elromlott. Talán túl sokat vártunk tőle? Vagy túl keveset? Hibáztattam magam mindenért: azért is, mert nemet mondtam neki most, és azért is, mert talán túl sokszor mondtam igent régen.

Másnap reggel Béla csendesen főzte a kávét.

– Felhívod ma Gábort? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… Talán hagyni kellene egy kicsit lehiggadni – válaszoltam bizonytalanul.

Aznap egész nap vártam egy üzenetet vagy hívást tőle. De semmi. A lakás üresnek tűnt nélküle – hiába lakik már évek óta külön, valahogy mindig ott lebegett közöttünk az ő jelenléte vagy hiánya.

Délután csöngettek. Reménykedve rohantam az ajtóhoz, de csak a postás volt egy csekkel. A szívem összeszorult: vajon Gábor most hol lehet? Eszik-e rendesen? Van-e hol aludnia?

Este Béla leült mellém a kanapéra.

– Tudod… lehet, hogy kemények voltunk vele – mondta halkan. – De talán most kell megtanulnia felelősséget vállalni.

Bólintottam, de nem voltam biztos benne, hogy igaza van. Egy anya szíve sosem tud teljesen elengedni.

Azóta eltelt pár nap. Gábor nem keresett minket. Minden este azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segítek neki azzal, ha most nemet mondok? Vagy csak még jobban eltávolítom magamtól?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az önfeláldozás és az önvédelem határa egy szülő életében?