Az első vacsora a leendő anyósomnál – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Kérsz még egy kis levest, Anna? – kérdezte Ilona néni, Gábor édesanyja, miközben a kanalat szorongattam a kezemben, és próbáltam elrejteni remegő ujjamat. A hangja kedves volt, de valami mégis fagyos maradt benne, mintha minden szava mögött ott lapult volna egy kimondatlan vád.

Gábor mellettem ült, észrevettem, hogy ő is feszeng. Az asztal túloldalán ott ült az apja, László bácsi, aki csak néha pillantott fel a tányérjából, mintha minden erejével azon lenne, hogy ne szólaljon meg. A húga, Dóri is ott volt, ő viszont végig engem figyelt, mintha azt próbálná kitalálni, vajon tényleg elég jó vagyok-e a bátyjának.

– Köszönöm, Ilona néni, nagyon finom – válaszoltam végül halkan, de éreztem, hogy a hangom elárulja idegességemet.

A nappaliban halkon szólt a rádió, valami régi Omega szám ment, de a csend mégis nyomasztó volt. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Nagyon szép ez a ház. Régóta laknak itt? – kérdeztem.

Ilona néni egy pillanatra rám nézett, majd vissza a leveses tálra.

– Harminc éve. Gábor még kisfiú volt, amikor ideköltöztünk. Azóta sok minden változott – mondta jelentőségteljesen.

Gábor hirtelen megszorította a kezem az asztal alatt. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Az egész este alatt éreztem, hogy valami feszültség vibrál a levegőben, mintha mindannyian egy robbanásra várnánk.

A desszertnél László bácsi végre megszólalt.

– És mondd csak, Anna, te mit dolgozol? – kérdezte hirtelen.

– Óvónő vagyok – feleltem büszkén. – Nagyon szeretem a gyerekeket.

Ilona néni ajka megremegett.

– Óvónő… – ismételte halkan. – És meddig tervezel így dolgozni? Tudod, Gábor családjában mindig fontos volt a karrier.

Éreztem, ahogy elönt a forróság. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most kritika vagy csak érdeklődés. Gábor közbeszólt:

– Anya, Anna nagyon jó abban, amit csinál. És boldog így.

Ilona néni csak bólintott. Dóri ekkor megszólalt:

– És hol találkoztatok? Gábor sosem mesélte el igazán.

Gábor rám nézett, mintha azt várná, hogy én válaszoljak.

– Egy könyvtárban – mondtam mosolyogva. – Mindketten ugyanazt a könyvet kerestük.

Ilona néni elmosolyodott, de a mosolyában volt valami szomorúság.

– Gábor apja is mindig könyveket bújt… – mondta halkan.

A levegő megfagyott. László bácsi letette a kanalat.

– Elég volt már a múltból – mondta keményen. – Most Annáról van szó.

A következő percekben mindenki hallgatott. Éreztem, hogy valami mélyebb dologról van itt szó. Talán régi sérelmekről vagy családi titkokról. Aztán Ilona néni hirtelen felállt és kiment a konyhába. Gábor utána akart menni, de László bácsi megrázta a fejét.

– Hagyd most – mondta csendesen.

Dóri rám nézett.

– Ne haragudj anyára. Nehéz neki elfogadni az újat… főleg mióta… – elharapta a mondatot.

Gábor sóhajtott.

– Anna, nem akartam, hogy ilyen legyen az este. Csak szerettem volna bemutatni téged nekik.

Megfogtam a kezét.

– Semmi baj – suttogtam –, de érzem, hogy valami nincs rendben. Szeretnék segíteni… vagy legalább megérteni.

Később Ilona néni visszajött. A szeme vörös volt. Leült mellém és halkan megszólalt:

– Tudod, Anna… Amikor Gábor nővére meghalt autóbalesetben három éve… azóta semmi sem olyan már ebben a családban. Minden új dolog félelmetes nekem. Félek elveszíteni még valakit…

A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit tudtam tenni, hogy megszorítottam a kezét.

Az este végén csendben búcsúztunk el. Gábor hazafelé vezetett, és egyikünk sem szólt sokáig. Aztán megszólalt:

– Sajnálom… Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz neked.

Ránéztem és elmosolyodtam.

– Nem baj… De most már tudom: ha szeretünk valakit, akkor nem csak őt kell elfogadnunk, hanem az egész múltját is… Vajon tényleg elég erős vagyok ehhez? Vajon tényleg elég erős lehet a szerelem ahhoz, hogy begyógyítsa egy család sebeit?