A titok, amely megölte a családot – Egy magyar cselédlány bosszúja
– Ne sírj, Ilona! – suttogta a fülembe a vén Borbála, miközben a konyha sarkában remegtem. Odakint az eső úgy verte az ablakot, mintha az ég is tudná, mi készül ma éjjel a Szabó-kúrián. A vér még nem folyt, de már mindent átitatott a félelem.
Azt mondják, a cselédlányoknak nincs múltjuk, csak jelenük van – és az is csak addig tart, amíg a gazda úgy akarja. De nekem volt múltam. Volt anyám, akit elvittek a kolerajárvány idején, apám, akit besoroztak a császári hadseregbe, és soha nem tért vissza. Tizenkét évesen kerültem a Szabó családhoz, ahol hamar megtanultam: a cseléd nem ember, csak kéz és láb.
A kúria urai – Szabó Lajos és felesége, Rozália – fényűzően éltek. A faluban mindenki irigyelte őket: hatalmas földek, szép lovak, cifra bálok. De amit senki sem látott: a sötét foltokat a falon, a kiáltásokat éjszakánként, és azt, ahogy Lajos úr keze néha túl sokáig időzött a derekamon.
Egyik este Rozália asszony váratlanul hazatért Pestről. Aznap Lajos úr már túl volt rajtam – mint annyi más alkalommal. A szobámba zárkóztam, de Rozália asszony berontott. – Mit csináltál már megint? – üvöltötte. – Te kis cafka! Azt hiszed, nem látom? Hónapok óta beteg vagy reggelente! – A hajamnál fogva rángatott ki az ágyból.
Nem tagadtam. Nem volt értelme. A hasam gömbölyödött – Lajos úr gyermeke volt bennem. Rozália asszony arca eltorzult a dühtől. – Ezt nem engedhetem! Egy fattyú? Az én házamban? – Aznap este összehívta a családot: Lajos urat, az idősebb fiút, Gábort, és az ifjabb testvért, Andrást is.
– Ki az apja? – kérdezte Rozália asszony jéghidegen.
Csak hallgattam. Gábor rám nézett: tudta jól az igazságot. Ő is látta már apját éjjelente kiosonni a szobámból. De ő is hallgatott.
– Válaszolj! – csattant fel Lajos úr.
– Maga az! – mondtam ki végül remegő hangon.
A csend olyan mély volt, hogy hallani lehetett az esőcseppek koppanását is.
– Hazudik! – üvöltötte Lajos úr. – Egy cseléd szava semmit sem ér ebben a házban!
Rozália asszony arca fehér lett. – Ez a gyerek nem születhet meg! Holnap reggel Borbála főzi meg azt a teát…
Könyörögtem nekik. – Kérem… vigyenek el innen! Elmegyek messzire, soha többé nem látnak! Csak hagyják életben a gyermekemet!
– Nincs miről beszélni! – vágta rá Rozália asszony.
Aznap éjjel Borbála sírva készítette el a főzetet. – Ne haragudj rám, Ilona… ha nem teszem meg, engem is elűznek…
A fájdalom emléke örökre belém égett. A gyermekem elment azon az éjszakán. Vele együtt halt meg bennem minden remény.
De valami más is született: egy harag, amely lassan perzselt végig rajtam éveken át.
A kúriában minden ment tovább: bálok, vendégek, mulatságok. Én némán szolgáltam fel a bort, mostam a ruhát, takarítottam a vérfoltokat Rozália asszony zsebkendőjéről, amikor hisztériás rohamai voltak. Gábor néha rám mosolygott szánakozva; András sosem nézett rám többé.
Évek teltek el így. Borbála meghalt tüdőbajban; én lettem a főcseléd. De soha nem felejtettem el azt az éjszakát.
Egy nap Rozália asszony megbetegedett. Orvos jött Pestről: „idegösszeroppanás”, mondta. De én tudtam: minden este egy csepp mérget csepegtettem a teájába – ugyanazt a főzetet, amit velem itattak meg egykoron.
Lajos úr egyre többet ivott; Gábor Pestre költözött ügyvédnek; András örökösen betegeskedett.
Egy viharos éjszakán Rozália asszony meghalt. Senki sem gyanakodott semmire; mindenki azt mondta: „a bánat vitte el”.
Lajos úr magába roskadt; egyre többször jött hozzám részegen. Egy este azonban készen álltam: amikor belépett hozzám, egy konyhakéssel vártam rá.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte rekedten.
– Amit maguk tettek velem – feleltem halkan.
Nem kiabált; csak nézett rám döbbenten, ahogy a penge átszaladt rajta.
A vér lassan csorgott végig az ingén; én csak álltam ott mozdulatlanul.
Gábor másnap érkezett haza; András már haldoklott tüdővészben. A kúria üres lett; csak én maradtam benne.
Az emberek azt suttogták: „Ilona megbolondult.” De én tudtam: igazságot szolgáltattam ott, ahol mindenki hallgatott.
Most itt ülök a kihalt kúria lépcsőjén, nézem az üres udvart és azt kérdezem magamtól:
Vajon lehet-e valaha megbocsátani azoknak, akik mindent elvettek tőlünk? És vajon én is bűnös vagyok-e most már?