Anya, hol voltál, amikor szükségünk lett volna rád?
– Anya, hol voltál, amikor sírtam az éjszakában? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teásbögre felett. A lakásban csend volt, csak a hűtő zümmögése töltötte be a teret. Az ablakon túl szürke, esős délután terült el a város felett, mintha az ég is együtt sírna velem.
A telefonom hirtelen rezgett meg az asztalon. Anyósom, Ilona neve villogott a kijelzőn. Sóhajtva vettem fel.
– Szia, Zsuzsa! – szólt bele Ilona, hangjában már előre ott csengett a panasz. – Megint nem jött át hozzám a Marci. Tudod, mennyire vágyom rá, hogy lássam az unokámat! Miért nem mondod meg neki, hogy néha rám is gondoljon?
A torkomban gombóc nőtt. Hányszor hallottam már ezt? És hányszor gondoltam vissza arra, hogy nekem sosem volt ilyen nagymamám – vagy anyám –, akihez menekülhettem volna, ha fájt valami.
– Megpróbálok beszélni vele, Ilona – feleltem fáradtan. – De tudod, a kamaszok már csak ilyenek…
– Azért egy kis nevelés nem ártana! – vágott vissza Ilona. – Az én fiam sosem felejtett el engem!
Elfojtottam egy keserű nevetést. Vajon tudná-e Ilona, milyen érzés az, amikor az ember anyja nem csak hogy elfelejti őt, de mintha sosem is létezett volna számára?
Gyerekkoromban anyám, Éva gyakran eltűnt napokra. Volt, hogy csak egy cetlit hagyott: „Dolgom van. Kaja a hűtőben.” Apám ilyenkor dolgozott vagy ivott valahol. Én és az öcsém, Gábor magunkra maradtunk a panelház ötödik emeletén. A szomszéd néni néha áthozott egy tál levest vagy pogácsát, de sosem kérdezte meg, miért vagyunk egyedül.
Emlékszem egy estére, amikor Gábor lázas volt. A homlokát törölgettem vizes ruhával, miközben az ablakon át néztem a sötét udvart. Anyám sehol. Akkor megfogadtam magamnak: ha egyszer gyerekem lesz, soha nem hagyom magára.
Most mégis itt ülök, és azon gondolkodom: vajon én is elrontottam valamit? Marci bezárkózik a szobájába, órákig játszik a számítógépen, és ha kérdezem, mi bántja, csak vállat von.
Aznap este vacsora közben próbáltam szóba hozni Ilona panaszát.
– Marci, anyu hívott ma. Szeretné, ha átmennél hozzá hétvégén.
Fiam fel sem nézett a tányérjából.
– Nem érek rá. Dolgom van.
– Milyen dolgod lehet egy tizenhat évesnek? – szólt közbe férjem, Tamás.
Marci csak megvonta a vállát.
– Nem akarok menni. Unalmas ott.
Tamás dühösen letette a villáját.
– Legalább tiszteld meg annyival az anyámat, hogy néha meglátogatod! Mi lesz belőled így?
A levegő megfagyott az asztal fölött. Én csak ültem ott némán, és újra anyámra gondoltam. Vajon ő is így érzett irántunk? Vagy egyszerűen csak nem érdekeltük?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Tamás már horkolt mellettem, de én nem tudtam elaludni. Felkeltem, leültem a nappaliban a régi fotóalbum mellé. Lapozgattam a képeket: én és Gábor a játszótéren; anyám mosolyog mellettünk – de most már tudom: az a mosoly csak a fényképezőgépnek szólt.
Másnap reggel váratlanul csöngettek. Anyám állt az ajtóban. Megöregedett; haja őszült, arca ráncosabb lett.
– Szia, Zsuzsa – mondta halkan. – Gondoltam… benézek.
Meglepődtem. Évek óta alig beszéltünk. Beengedtem.
Leültünk egymással szemben. Anyám idegesen babrálta a táskáját.
– Tudom, hogy sok mindent elrontottam – kezdte végül. – De mostanában sokat gondolkodom… Sajnálom.
Nem tudtam mit mondani. Annyi mindent akartam kérdezni: Hol voltál? Miért hagytál magunkra? Miért nem szerettél minket úgy, ahogy kellett volna?
Csak ennyit kérdeztem:
– Miért most jössz?
Anyám lesütötte a szemét.
– Mert félek… hogy már késő.
Csend lett köztünk. A múlt árnyai ott ültek velünk a szobában.
Később Marci is hazajött. Anyám próbált beszélgetni vele, de fiam csak udvariasan válaszolt pár szót, aztán eltűnt a szobájában.
Anyám rám nézett könnyes szemmel.
– Látod? Ezért fáj annyira… Amikor te is ilyen voltál velem…
Felálltam. Dühös voltam rá – és magamra is. Vajon örökre ismételjük ugyanazokat a hibákat? Vagy van esély arra, hogy egyszer megbocsássunk egymásnak?
Aznap este sokáig ültem az ablakban és néztem az esőt.
Vajon lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer elhagyott minket?